Inspirálják egymást

December 6-án, pénteken mutatják be a Magyar Színházban Tolcsvay László és Müller Péter Sziámi legújabb musicaljét, a Koldus és királyfit. A Mark Twain mára klasszikussá vált ifjúsági regénye alapján készült zenés színdarabot a teátrum igazgatója, Nagy Viktor állítja színpadra. A musical megszületéséről, a  közös munkáról, valamint a történet aktualitásáról a szerzőpárossal beszélgettünk.

Hányadik alkalommal dolgoztok együtt zenés színházi előadáson?

Müller Péter Sziámi: A mostani emlékeim szerint a hetedik. De a mi munkakapcsolatunk nem csak musicalekre terjed ki, több dalon és nagylemezen is dolgoztunk együtt, ezért is nehéz megmondani.

A Koldus és királyfi felkérésre született vagy régóta foglalkoztatott titeket a regény musicallé formálása?

M. P. Sz.: Bár számtalan tervünk van, némelyiken már dolgoztunk is, a Koldus és királyfi nem a mi ötletünk volt. Az első közös darabunk, a Mária evangéliuma ősbemutatóját Nagy Viktor rendezte – akinek ez volt az első rendezései egyike –, majd a későbbiekben több más darabunkat is színpadra állította. Amikor a Magyar Színház igazgatója lett, első dolga volt megkeresni bennünket, hogy dolgozzunk megint együtt. Korábban hárman írtunk musicaleket: édesapám, Laci és én. Most én írom a szövegkönyvet és a dalszöveget, Laci pedig a zenét.

Tolcsvay László: Hihetetlenül gyorsan született meg ez az előadás. A felkérést tavasszal kaptuk meg, és mindjárt itt a bemutató. Ehhez kellett az is, hogy Viktorral a mi kapcsolatunk több egy sima szerző-rendező viszonynál, inkább mondanám művészbaráti kapcsolatnak: félszavakból is megértjük egymást, sok tekintetben azonos módon gondolkodunk. A legnagyobb örömmel és szeretettel dolgozunk vele együtt bármikor, ha felkér minket, egyedül az a kérdés, hogy ráérünk-e.

Hogyan kell elképzelni az elmúlt fél évet? Hogyan születik meg egy musical?

M. P. Sz.: Mi hárman – Laci, Viktor és én – állandóan kapcsolatban voltunk, oda-vissza pattogtak az ötletek. Itt kell megjegyeznem, hogy Viktor csodálatos szakács, igazán remek vacsorákkal látott el bennünket, amikor nála dolgoztunk. Az első legfontosabb állomás egy musical megszületésének, hogy kialakuljon a rendezői elképzelés, annak a szcenírozásnak kell kijönnie, amit Viktor akar. Nagy türelemmel vártam, hogy elkészüljön a jelenetsor, de addig sem unatkoztunk, egy csomó dalt megírtunk. Persze, ezeket addig nem mutattuk meg Viktornak, amíg meg nem született a struktúra. Amikor eljött ez a pont, akkor ugrottam neki a dialógusoknak és a kidolgozásnak, Laci meg folyamatosan hozta a zenéket. Azt mi magunk sem sejtettük, hogy végül 37 dal lesz a darabban.

T. L.: Plusz az átkötő, hangulatfestő zenék. Amikor olvasom az irodalmi anyagot, azonnal elkezdek képeket látni, és végül ez a kép szüli meg a zenét. Az eredeti mű és Péter adaptációja között természetesen lesznek különbségek, de Péter remekül ki tudta hozni, hogy gördülékeny legyen az egész. Ez rám rettentően inspirálóan hatott. Egyébként volt olyan időszak is, amikor párhuzamosan dolgoztunk: ő írta a jobbnál jobb szövegeket, én meg igyekeztem minél színesebb zenét szerezni. Emiatt volt, hogy néha összecsúsztunk, mert nem beszéltük meg, hogy melyikünk végezze el elsőként a feladatát.

M. P. Sz.: De tízből kilencszer így is stimmeltünk.

T. L.: Pontosan. Volt, hogy egymástól függetlenül ugyanabban a ritmikában írtunk.

Mitől tud aktuális, mai lenni a Koldus és királyfi története?

M. P. Sz.: Én szinte az összes film-, és több színpadi adaptációt láttam, ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy egyik sem volt igazán jó, mert nem tudták elkapni a történet lelkét. A Koldus és királyfi bizonyos szempontból Mark Twain csúcsműve, amelyből minden generációnak meg kell kapnia a saját verzióját. Ebben a történetben a legizgalmasabb, hogy egy hármas sorsjátékot látunk: a koldusét, a királyfiét és a jogfosztott Hendon lovagét. A koldusok királyosdit játszanak, így Tomnál érthető, hogy arról ábrándozik, hogy egyszer láthassa a walesi herceget, Edwardnál viszont igazán katartikus pillanat, amikor megkívánja a koldussorsot. Ennek nagyon komoly tétje is van: ebből a férfiből méltó király válhat, mert vágyik arra, hogy megismerje, ahogyan a népe él – ma már tudjuk, hogy sajnos nem uralkodhatott sokáig. Amikor helyet cserélnek, a legtöbb adaptáció azt emeli ki, hogy Tom mennyire jól játssza a királyfit, holott az az igazán érdekes, hogy ha akarná, akár le is fejeztethetné Edwardot, hiszen a lehetősége megvan rá, hogy félretegye az útból. Nálunk ez is beleépül a darabba, akárcsak csak az, ami szerintem az élet alapja: a sorsok – József Attila szavaival élve – össze vannak torlódva. Nincsenek egyéni sorsok, az emberek sorsa egymás sorsától függ. Hendon lovag, akit a testvére kifoszt és börtönbe zárat, lesz Edward herceg legfőbb védelmezője. Vagyis: ennek a három embernek a sorsa oly módon fonódik össze, ami egy krimiszerű izgalmat szül a színpadon.

T. L.: Az ember néha csak a munka során döbben rá, hogy egy darab milyen alapkérdéseket tud feszegetni. Mi történik akkor, ha én már nem én vagyok, hanem csak beleképzelem másnak a helyébe magam, de meg is élem azt? Feljebbvalóvá válok? Megmondhatja egy másik ember, hogy én hogyan éljek? Többek között az ilyen kérdések miatt aktuális ma is.

Milyen lesz az előadás zenei világa?

T. L.: Őszintén? Nem tudom megmondani. Én csak ülök a zongoránál, elképzelem a karaktert, és igyekszem minél színesebb zenét írni. Nem törekedtem arra, hogy Edward-korabeli zenét írjak, de persze, aki angol rockzenén nőtt fel, annak nem nehéz angol motívumokat írni. Én alkalmatlan vagyok a showbizniszre, azt írom meg, amit az adott szituáció megkíván, így a zenei stílus nálam inkább ösztönös. Igyekszem annyira színes lenni, amennyire a történet megkívánja azt. Példának okáért lesz benne rap is, de az Péternek köszönhető.

M. P. Sz.: Igen, azért mertem rapet írni John Cantynek, a részeges koldusnak, mert úgy éreztem, hogy eljut egy olyan indulatig, amikor már ő így beszél.

T. L.: Szóval, nekem ez zeneileg egy álommunka volt. A színesség mellett pedig arra figyelek mindig, hogy legyen dallama is annak, amit írok.

M. P. Sz.: Ez ma már nagyon ritka.

T. L.: Nem tehetek róla, én Verdin és a The Beatlesen nőttem fel. Ha egy nótának nincs dallama, halálra lehet hangszerelni, akkor sem történik semmi. Érzelmeket, szituációkat, karaktereket kell megformálni, egyik jelentből üzenni a másikba. Tobzódtam ebben a munkában, de nagyon élveztem, remélem, a színpadról is érződni fog.

M. P. Sz.: Laci zenei nagyságát dicséri, hogy többször éreztem azt, hogy el fogom tudni mondani szavakkal azt, amit ő a zenével fogalmaz meg. Az ilyen találkozások mindig jó érzések. Én sem voltam soha trendkövető, és Laci is klasszikus zeneszerző, akinek a mai napig vannak eredeti dallamai.

T. L.: Elárulok egy titkot: minden darabban van egy dal, amit igazából magamnak írok, olyan, amit én magam is elénekelnék.

M. P. Sz.: Ezt még nekem sem mondtad. Rákérdezhetek, hogy most melyik? A Hendon-dal?

T. L.: Persze, hogy az!

Több sikeres musicalen vagytok túl, és reméljük, hogy erre is ez a sors vár. Manapság azonban szinte bármiből lehet musical, de mégsem lesz mindegyik siker. Mi a titok?

M. P. Sz.: Ez nehéz kérdés, mert egy musical nem hasonlíthat a hatvanharmadik ugyanolyanra, de azt sem szeretem, ha elszabadul az avantgárd lélek, mert erre ez a műfaj nem alkalmas. Ennek is megvannak a maga szabályai, ami különös szaktudást igényel, tudni kell, hogy mitől lesz jó egy színdarab. Az például egy nagy kihívás, hogy ennyi dalnál a dalokban kell megtörténnie a drámai előmenetelnek, de az nem lehet erőltetett. Én rühellem, ha valaki csak úgy dalra fakad – nálunk ilyennel soha nem fogsz találkozni. Azzal viszont igen, hogy a zenében megjelenik egy-egy drámai lelkiállapot, amivel csak menni kell. Ebben a darabban mindegyik zenének van létjogosultsága.

T. L.: Nekem például nagy segítség, hogy van színpadi tapasztalatom, effektíve tudok énekelni, zenélni, álltam már szemben a közönséggel, így pontosan tudom, mi egy dal lelki szerkezete, tudom, hogyan kell megteremteni a nézőkkel a kapcsolatot.

Szerző: Flaisz János
Forrás: Deszkavízió