„A Bakter egy igazán nekem való szerep”

Február 6-án debütál Eperjes Károly rendezésében a Magyar Színház nagyszínpadán az Indul a bakterház című előadás. Vajon van-e, aki nem ismeri Regős Bendegúz, a Bakter, a Patás, és a Banya kultikussá vált, és minden idők legjobb magyar filmjei között számon tartott történetét? A Baktert alakító Jászai Mari-díjas színművésszel, Csankó Zoltánnal beszélgettünk.

Az Indul a bakterház egy olyan ikonikus mű, amihez sokunknak van valamilyen kötődése. Neked milyen emlékeid vannak vele kapcsolatban?

Érdekes, éppen erről beszélgettünk korábban Kubik Annával, és én azt mondtam, hogy bár olvastam a regényt, az az igazság, hogy olyan nagyon mély nyomot nem hagyott bennem. A film annál inkább, talán az utolsó 20 perc kivételével. Ott én már kicsit elfáradtam, de addig rengeteget nevettem. Most, amikor kiderült, hogy játszani fogjuk, újranéztem. Egyébként is, minden szerepemnél folytatok előtanulmányt, megnézem, ha van korábbról elérhető film vagy színházi előadás.

Nem raksz ezzel terhet magadra?

Tudom, hogy vannak kollégák, akiket ez zavar, és kizárják a szerepük híres „előéletét”, de engem érdekel, szeretem megnézni, sőt, még jegyzetelni is szoktam. Sok olyan szerepet játszottam már, ami valami miatt híres volt. Például a Tótékban az Őrnagyot. Hát most gondolj bele, hogy lehet Latinovits után eljátszani ezt a szerepet? Persze, ő filmben játszotta, na de akkor is! De azt is végignéztem, és akkor is jegyzeteltem. Vagy Eperjes Károly után az Eldorádóban Sanyi bácsi szerepét? Volt olyan is, hogy „elloptam” egy ötletet, amit aztán átalakítottam magamra. Például: Agatha Christie-től A vád tanúja. Nagyon híres film, Charles Laughton játszotta Sir Wilfriedet, aki az abszolút főszereplő. Amikor ő kihallgatta a tanúkat, és valamilyen kényes kérdéshez érkezett, akkor mindig fölrakta a monokliját, és valahonnan mindig beletükrözte a fényt a kihallgatott személy szemébe. Nekem ez nagyon megtetszett, de hát ezt a színpadon nem lehet megcsinálni. Ezért azt találtam ki, hogy Sir Wilfried a nyomozáskor eszegessen cukorkát, amit a kényes kérdéseknél kivesz a szájából, és kvázi azzal mutat rá, hogy nem stimmel a helyzet, ezzel pedig a kihallgatott személy kiesik a jól felépített történetéből. Ahogy Kojak is híressé tette a nyalókát, ami a védjegyévé vált. Simon Kornél rendezte az előadást, és szerencsére vevő volt az ötletre. És ha ezen az úton megyek tovább, akkor ott van még egy nagyon kedves szerepem A király beszédében, amit ugye Colin Firth tett ismertté, hát ő utána sem könnyű játszani! Én Veszprémben és Győrben is játszottam a dadogós királyt, VI. Györgyöt, és hadd legyek már ennyire szerénytelen öregségemre, mind a két színházban óriási sikerem volt. Szóval igyekszem ilyenkor nem gondolni arra, hogy akár nyomaszthatnának is ezek a helyzetek, inkább próbálok lubickolni bennük.

A Bakter karaktere mennyire áll közel hozzád?

Abszolút azt gondolom, hogy nekem való szerep. Szerintem van humorom az életben is, és a színpadon is, és abban bízom, hogy ez most is bebizonyosodik majd az előadásban. Eperjes Károly rendezi a darabot, aki már kétszer játszotta a Baktert, és zseniális volt benne. Azon az úton haladunk, de biztos, hogy én másmilyen leszek.

A kollégák közül volt, akivel most dolgozol először együtt?

Igen. Kubik Anna régi játszótársam, de több kollégával is ez az első munkám, és nagyon édesek a gyerekek is. Mészáros Árpád Zsoltot eddig főleg az újságokból, és a különböző televíziós műsorokból ismertem, és persze az operett-musical világából, így nekem újdonság volt, hogy milyen tehetséges prózai színész. Kifejezetten jó élmény vele a közös munka.

Az eredeti írás közel 80 éves, szerinted van-e, és ha igen, mi most az aktualitása?

Ez nehéz kérdés, és nem is biztos, hogy feltétlenül aktuálisnak kell lennie egy előadásnak. Szerintem ez egy egyszerű komédia, szélsőséges környezetben, annak pedig nagyon jó, főleg, hogy egy gyerek áll a középpontban, nélküle talán nem is lenne értelme az egésznek. De a kisfiúnak nagyon erős a jelenléte, így talán onnan közelíteném meg, hogy egy vagány gyerek miképp igazodik el a felnőttek között, abban az őrületben, ami körülveszi. Ez lehet érdekes és nevetséges is. Megvan a véleménye a világról, és nagyon lehet neki szurkolni, hogy akikkel kibaltázik, azok mind megérdemlik azt. Mint egy mesében. Szamóca (Eperjes Károly, a rendező – A szerk.) mindig Pinokkióval hasonlítja össze. Szerintem itt azért egy kicsit más a helyzet, de az alapfelvetés valóban hasonló, ott van egy furcsa bábú, ami egyszer csak letisztul, megtisztul, ahogy Bendegúz is egy kópé, megy mindenfelé, és egyszer csak visszatér a világába. Itt egy kicsit belenyúltak az alkotók az eredetihez képest, de szerintem jót tesz az előadásnak, hogy a gyerek elindul az anyjától, és visszatér az anyjához, mert így szép keretbe kerül a színdarab.

17 év vidéki kalandozás után, az idei évadtól igazoltál át a Magyar Színház társulatába. Mi volt a hívó szó, ami miatt váltottál?

Ez egy rettenetesen összetett dolog. Már tavaly is hívott Nagy Viktor igazgató, de akkor azt mondtam neki, hogy én már Győrből szeretnék nyugdíjba menni. Nagyon sok szépet kaptam Győrtől, szinte minden díjat megkaptam, amit meg lehetett ott kapni, csak díszpolgár nem vagyok, de arra azért nem is szolgáltam rá, mielőtt félreértené valaki. Ráadásul tényleg nagyon szerettem ott dolgozni, szerettem a várost, a társulatot, mindent, ami odakötött. Egyetlen egy dologgal volt bajom: a pakolászással. A folyamatos ki-be pakolás kicsit felemésztett. Nem tudok autót vezetni, emiatt vonattal ingáztam. Amikor a vonaton ültem, az már jó volt, ott már semmi bajom nem volt. De ha le kellett érni 9-re, akkor hajnalban keltem, vittem a bőröndömet, kipakoltam, amikor végeztem, összepakoltam, itthon aztán ki, és ez ment évtizedeken át. Ebbe az utóbbi időben nagyon belefáradtam. Korábban mindig voltak olyan szerepeim, amik ott tartottak, de a tavalyi szezonban már kevésbé éreztem jól magam Győrben, kissé szegényesebb lett az évadom. Egyszerűen nem volt olyan feladatom, ami miatt úgy éreztem volna, hogy megéri ez a sok utazás. Úgy éreztem, hogy elfelejtik megbecsülni, hogy ott vagyok. Viktor pont ebben az időszakban hívott ismét, és akkor már nem volt min gondolkodnom.

Közel két évtizedet lezárni még akkor is nehéz, ha te hoztad meg a végső döntést. Mennyire viselt meg lelkileg?

Nagyon! És beszélni sem könnyű még erről. Nekem két nagy korszakom volt a pályán: egy budapesti, és a győri. Győrben 17 évet voltam, Pesten egy kicsit többet, pont fordítva, ahogy szokták, mert általában vidéken indul sokaknál a pálya, és utána kerülnek a fővárosba. Az elején Győrben évente csak egy előadást vállaltam, mert közben a Radnótiban, a Tháliában is dolgoztam, majd a Nemzeti Színház után Dunaújvárosban, Tatabányán, Miskolcon, Veszprémben, Szombathelyen és a Belvárosi Színházban is. Aztán Győrben már kettőket kezdtem játszani évente, és egy idő után elegem lett abból, hogy tulajdonképpen körbeutazom az országot.

Hogy érzed magad újra Pesten?

Köszönöm, jól. Kicsit pörgősebb, mint ahogy gondoltam. Természetesen nem pihenni jöttem ide, de azt gondoltam, hogy a győri életemnél nyugalmasabb lesz. Nagyon helyesek a kollégák, kellemes a hangulat, édesek az öltöztetők, a fodrásztár, a kellékesek, mindenki, akikkel kapcsolatba kerülök, nekem ez nagyon fontos. De azt már kicsit nehezebben bírom, ha csütörtöktől vasárnapig hat előadásom van. Nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára. Persze, ez eddig csak egyszer fordult elő. Bízom benne, hogy így is marad! Sok minden hiányzik Győrből, különösen az öltözőm, mert az egy tágas, levegős, teraszos helyiség volt. De jött egy csomó új impulzus az életembe, ami viszont jólesik, mert néha jót tesz a változás az embernek.

Három előadásban játszol, melyik áll hozzád a legközelebb?

A Fedák Sári-ügyet nagyon szeretem, Győrben is játszottam, gyakorlatilag ugyanebben a rendezésben, hiszen ott is Olt Tamás keze által született. Abban Molnárt játszottam, akit most Haumann Máté, én pedig az ügyész vagyok. Már az olvasópróba is nagyon jó érzés volt, miközben furcsa is volt, hogy nem ugyanazok a hangok szólalnak meg, Kubik Anna kivételével, aki Győrben is a főszerepet játszotta. A Keménykalap és krumpliorr azért nagy élmény, mert régen játszottam már gyerekelőadásban, és persze, nagyon bízom abban, hogy a Bakterház is sikeres lesz. Nem is választanék a háromból, mert nem lenne igazságos valamelyik javára dönteni. Nyilván a legnagyobb szerepem az Indul a bakterházban van, ami komoly felelősség. Eredetileg úgy beszéltük meg, hogy két szerepre jövök, szóval máris túlteljesítettem a penzumot.

Mi kapcsol ki, mivel töltekezel, ha éppen nincsen próba vagy előadás?

Ezt jó ideje nem tudtam kipróbálni, mostanában maximum arra van időm, hogy esténként egy kicsit tévézzek. Nagyon szerettem főzni, egy időben festegettem is, imádok olvasni. A sporttal a porckorongsérvem miatt óvatosan kell bánnom, mostanság csak a sportközvetítések pótolják a sportszeretetemet, és imádom a játékkonzolokat, de arra évek óta semmi időm. Na, de ha majd nyugdíjba megyek, akkor mindent pótolni fogok!

Készülsz már a nyugdíjas létre?

Igen, főleg lelkileg gyúrok rá.

És nem fog hiányozni a színház?

Nem. És ebben 100 százalékig biztos vagyok. Én mindig nagyon szerettem egyedül lenni, és mindig nagyon szerettem a színházon kívüli világot. Nem voltam megszállott soha. Nagyon szerettem és szeretem a színházat, és szívesen vagyok benne, de abszolút el tudom engedni. Ez nagyjából úgy fog kinézni a gyakorlatban, hogy majd nem vállalok új szerepet, de a meglévőket továbbra is játszom, ez nem is kérdés. Van ebben elővigyázatosság is, hiszen ki tudja, hogy később, mit, mennyit fogok bírni. A Keménykalapnál például nem a színpadi jelenlét sok, hanem az, hogy hatszor kell átöltöznöm. Borzalmas. Egyébként szerintem a legrosszabb, ami történhet egy színésszel, az a ruhapróba és a gyorsöltözés.

Nézőként jársz színházba?

Most nem, de majd fogok. Ha lemegy a Bakterház bemutatója, akkor pótolni fogom a hiányosságaimat, és zsinórban megnézem a színház összes előadását, és pótolom más budapesti színházi adósságomat is.

Szerző: Steindl Gabriella
Forrás: Deszkavízió
Fotók: Kovács Milán