Fotó: Kovács Milán

Korda Bonifác szemtelenül fiatal és ígéretesen tehetséges színházrendező. Már gyerekként is varázslóként élte óvodás éveit, majd drámajátékra járt, később pedig az SZFE tanulója lett. Az 2024/25-ös évadban a Rumini rendezőjeként mutatkozik be a Magyar Színházban. 

Ugorjunk egy picit vissza az időben! Gyerekként mi volt az első színházi élményed?

Nem tudom felidézni az első előadást, amit láttam, de tudom, hogy az Erkel színházban a Hófehérke balettet többször is megnéztem, annyira tetszett, négy éves voltam akkor. Érdekes módon gyermekkorom meghatározó színházi élményei viszont nem a nézőtéren értek. A bennem legélesebben élő emlék, hogy óvódás éveim jelentős részét varázslóként töltöttem. Minden reggel süveget és csillagos palástot vettem, és így játszottam egész nap. Én varázsló vagyok! – gondoltam akkor, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga volna. Nekem ez a színház.

Később elkezdtem drámajátékra járni, egyre többször álltam színpadon, és egyre többször csináltam én is színházat a barátaimmal, családommal. Mi persze nem sejtettük, hogy ez egy szakma; olyan volt ez, mint beszélni: természetes volt, hogy szerepben vagyunk, hogy beöltözünk, hogy szövegeket találunk ki, előadunk – így fejeztem ki magam.

Ki vagy mi volt az a meghatározó színházi személy/ élmény, aminek hatására eldöntötted, hogy színházrendező leszel? Vagy már gyerekként is egyértelmű volt, hogy a színház a te utad?

Tizenkét éves koromban kezdtem el írni, irodalommal foglalkozni, azon a nyáron, amikor felvettek a gimnáziumba, ahol minden évben színjátszó fesztivált tartottak, amire az osztályunk is készült egy előadással. Számomra az év legfontosabb eseményévé vált az első alkalom után, és innentől kezdve két szerelmem volt: az irodalom és a színház. A harmadik fesztiválra már saját darabot írtam, amit én is rendeztem az egyik osztálytársammal, aztán egy évvel később két darabot is írtam, ebből egyet rendeztem, és másik háromban játszottam. Persze – bármekkora jelentősége is van számomra – ezek még nem voltak kimondottan jó előadások, de nagyon élveztük csinálni őket. Akkor még nem tudtam az SZFE-ről, de az egyik barátom azt mondta, hogy nekem felvételiznem kellene az egyetemre. Hallgattam rá.

Még az SZFE tanulója vagy, milyen élmény számodra itt a tanulás?

Amikor jelentkeztem, mindenki óva intett, hogy ez egy kolostor – itt idézném a Hamlet vonatkozó részét (Nádasdy Ádám fordításában III/1. 121. sor), a hozzá tartozó lábjegyzettel. Ebben van némi igazság. Nem külső kolostorról van szó, hanem belsőről: az egész színházi világra jellemző a beavatottság érzése, amiből egyenes ágon adódik, hogy a benne élők egymással vannak elfoglalva, hiszen ez a szakma egy nagy falu. Ez az SZFE-re többszörösen igaz, hiszen pályakezdők vannak összezárva, mindenki cipeli a maga félelmeit, gátlásait, szorongásait, miközben meg kell próbálniuk magukból alkotni. Hogy maradjon valaki önmaga, egy olyan helyen, ahol az a cél, hogy szerepből szerepbe fuss? Ezt a kérdést nálam jóval éleslátóbbak már jópárszor boncolgatták, így nem is akarok sokat beszélni róla, de az SZFE legnagyobb nehézsége számomra ez a belső kolostor, ahonnan kemény munka kinézni, esetleg néha a kapun is kilépni. Emellett rengeteg lehetőséget kaptam itt, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikre tudom, hogy szakmai- és magánéletemben egyaránt hosszú távon számíthatok. Tanáraimmal, hallgatótársaimmal együtt cipeljük a beavatottság érzésének felelősségét. Igyekszem önmagam maradni, és irtom magamból a gőgöt.

„Felnőtt létemre én is azzal próbálok megbirkózni, amivel Rumini.”

Fotó: Kovács Milán

A Magyar Színházban az első rendezésed a Rumini lesz. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te rendezheted?

Örömöt, hálát, és a felelősség irdatlan súlyát.

Rumini története kicsiknek és nagyoknak egyaránt inspiráló. Téged mi fogott meg benne, ki a kedvenc szereplőd és miért éppen ő?

Számomra Rumini története arról szól, hogy mindenki vágyik rá, hogy  kompetensnek érezze magát, és szeressék. Gyerekek, felnőttek egyaránt. Rumini – miután kiszakadt az utcai bandából – a Szélkirálynő fedélzetén megtalálja a helyét, és itt szeretne a legjobban teljesíteni. Ő ide tartozik, itt szeretik, elfogadják, és a történet során kiderül, hogy sok-sok esetlensége és hibája mellett igenis talpraesett. Az fogott meg a történetben, hogy felnőtt létemre én is azzal próbálok megbirkózni, amivel Rumini. Ahogy előbb említettem, igyekszem  önmagam maradni egy zárt közegben, miközben szeretnék kompetens lenni a munkámban. Éppen ezért a kedvenc szereplőm Negró, a fedélzetmester. Szegény Negró… Igazán sajnálom őt. Ő is pont azzal küzd, mint Rumini. Ő is szeretné, ha a közösség, aminek tagja, elfogadná és szeretné őt, ő is szeretne megfelelni a munkájában, mégis – mint oly sokan – nem találja meg a megfelelő eszközöket. Megpróbál bátornak és erősnek tűnni, megjátssza magát, és nem veszi észre, hogy pont ettől lesz komolyan vehetetlen. A felnőttek gyakrabban Negrók, mint Ruminik, én magam is, és ezért borzasztóan sajnálom, és szeretem is őt.

A legtöbb színházrendező (nyilván sok év pályán töltött idő után) szinte az ujjlenyomatát hagyja rajta az általa rendezett darabokon. Te látod -e már, hogy mi lesz az a kis plusz, ami elárulja, hogy Korda Bonifác volt  a rendező?

Még nem látom, bár azt hiszem, még nem is kell, illetve nem is törekszem rá tudatosan, hogy megjelenjen az a kis plusz. Ha egy rendező „megérett”, akkor esetleg felfedezhető ilyesmi, de ez egy teljes életpálya alatt mutatkozik csak meg. Legnagyobb hatással Tadeusz Kantor és Pilinszky János vannak rám, borzasztóan izgat a zeneiség a színházban, nem műfaji, hanem formai és jelentésbéli szinten, a performativitás, a kötészet, de nem tartok még ott, hogy saját, felismerhető formanyelvem legyen. Nem vagyok még kész, és ezt nem is rejtegetem, nem is tudom, hogy mikor jöhet el az a pont egy rendező életében, hogy ezt ki merje jelenteni. Talán soha.

Mindenkinek vannak darabálmai. Neked mi az, amit mindenképpen szeretnél megrendezni?

Az Oedipus király és Pilinszky János KZ-oratóriuma.

Hogy érzed magad a Magyar Színházban?

Idáig nagyon jól. Alázatra buzdít az a bizalom, amit kaptam. Mindenki támogató, és roppant kedves. Ez a fajta hozzáállás egy pályakezdő számára biztonságot nyújt, és én hálás vagyok ezért. Remélem, hogy a munkámmal megfelelően tudom visszaadni a színháznak azt, amit kaptam, kapok.