Ez a darab sorsközösségekről beszél

A Valahol Európában nemcsak egy zenés színházi klasszikus, hanem egy olyan történet, amely újra és újra képes megszólítani a nézőket. A Magyar Színház 200. jubileumi előadása apropóján Sándor Péterrel beszélgettünk arról, mikor és hogyan találkozott először a darabbal, miért vált számára személyes üggyé Hosszú szerepe, és mit jelent ma egy ilyen történet színpadra állítása.

Mikor találkoztál először a Valahol Európában történetével, és mi az, ami azóta is veled maradt belőle?

A gimnáziumi éveimhez kötődik. Akkoriban kezdtem el komolyabban foglalkozni a zenés színházzal. Sportoltam, elég zárt világban éltem, és nem feltétlen volt tere annak, hogy érzelmileg igazán meg tudjak nyílni. A musicalekben találtam meg ezt a kapcsolódást. Emlékszem, a kecskeméti megyei könyvtárban CD-ket hallgattam fülhallgatóval – akkor még nem volt minden elérhető az interneten.
A Valahol Európában számomra egy nagyon erős lelki élmény lett. Egy olyan történet, amely sorsközösségekről beszél. Elhagyatott gyerekekről, akik egy kaotikus világban próbálnak kapaszkodókat találni. Ezzel az elhagyatottság-érzéssel akkor nagyon tudtam azonosulni, és furcsa módon megnyugtató volt felismerni, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Mi az, ami szerinted igazán időtlenné teszi ezt a darabot?

A Valahol Európában egy társadalmi szenvedéstörténet, de nem a pusztításról beszél, hanem az emberi lélekről. A gyerekek nem alakítói a történelemnek, mégis ők viselik a következményeit. Ezek a történetek bármely korszakra, bármely társadalomra ráolvashatók.
A zene pedig – a musical műfajából adódóan – sűrített formában mondja el mindazt, amit prózában talán nehezebb lenne. Olyan, mint a költészet: amikor megszólalnak a harmóniák, az embernek egyszerre facsarodik és tisztul a lelke.

Hosszú szerepe régi vágyad volt. Miért éppen ő?

Hosszú egy zárkózott, sérült ember, aki mégis képes gondoskodni másokról. Nem klasszikus értelemben vett apafigura, hanem olyan támasz, aki hagyja dönteni a gyerekeket, de ott van, ha baj van. Ez a fajta felelősség és visszafogott szeretet nagyon közel áll hozzám.
Van egy tizenkét éves fiam, és most élem azt az életszakaszt, amikor már nem lehet mindentől megóvni, hanem inkább kísérni kell. Ez a szerep nagyon erősen összecseng ezzel az érzéssel.

A darab egyik legmeghatározóbb kapcsolata Hosszú és Éva/Suhanc figurája között alakul ki. Hogyan látod ezt a viszonyt?

Ez számomra nem klasszikus szerelmi történet. Inkább két ember találkozása, akik mindketten rejtegetnek valamit magukból. Felismerik egymásban ezt a rejtettséget, és ettől tudnak megnyílni. A duettjük egyfajta önvallomás: annak kimondása, hogy szabad-e érezni, szabad-e gyengének lenni. Ettől olyan szép és megrendítő.

Játszottad már korábban Hosszút?

Soha. Azt gondolom, ezekkel a szerepekkel akkor találkozik igazán az ember, amikor készen áll rá. Lehet, hogy szerettem volna hamarabb, de az élet pontosan tudta, mikor van itt az ideje.

Vendégként érkezel a Magyar Színházba. Milyen érzésekkel?

Megtiszteltetésként élem meg. Nagy Viktorral még a pályám elején dolgoztam először, és nagyon erős szakmai és emberi emlékek kötnek hozzá. Emellett több barátom, kollégám is van a társulatban. Jenes Kittivel például most dolgozunk együtt a Rudolf produkcióban, és ritka az ilyen pontos, figyelmes, intelligens partnerség. Ha a kollégák valóban figyelnek egymásra, akkor a történet egyszerűen visz magával, és megtörténnek a pillanatok.

A Valahol Európában különlegessége, hogy rengeteg gyerek van a színpadon. Színészként ez mit ad hozzá az élményhez?

Nagyon sok gyerekeknek szóló előadásban játszottam már, de ilyen formában, ennyi gyerekkel együtt a színpadon még nem. Amikor együtt lélegzünk velük, az egészen más minőség. Ők nem játszanak – ők vannak. Ez óriási felelősség és hatalmas ajándék is.

Mit szeretnél, mit vigyenek magukkal a nézők az előadás után?

Azt, hogy ez a történet érzelmileg tanít. Kimondatlanul is. Megmozgatja a tudatalattit, az empátiát, a felelősségérzetet. Ha a néző úgy megy haza, hogy egy kicsit másképp néz a világra, már megérte.