„Kevés az olyan szerep, ahol ekkora ívet lehet bejárni apakarakterben”

A Magyar Színház április 11-én, pénteken mutatja be A kölyök című musicalt. Charlie Chaplin 1921-es filmjéből Pozsgai Zsolt, Nagy Tibor Magnus és Bradány Iván írt zenés színpadi adaptációt az 1990-es évek végén. A kölyök végül a magyar musicalirodalom egyik legsikeresebb alkotása lett, amelyet ezúttal a teátrum igazgatója, Nagy Viktor állít színpadra. A történet a nyomorúságos sorsú, de páratlanul nemes szívű csavargó és egy utcára kitett, árva gyermek találkozásáról szól. A készülő előadás kapcsán a főszerepet játszó Szemenyei Jánossal ültünk le beszélgetni. 

A kölyök című musical Charlie Chaplin azonos című némafilmje alapján készült. A két műfaj meglehetősen távol áll egymástól, de ha jól sejtem, lesznek közös pontok.

A musical valóban az eredeti némafilm történetét dolgozza fel, csak megtűzdeli prózával és természetesen dalokkal. Csupán rajtunk múlik, mennyire lesz „chaplines” hangulata az előadásunknak. A nézők többségének alighanem erős az elképzelése Chaplinről. Rengeteg filmje maradt fenn, ezek alapján jól ismerjük a külsejét, a mozgását. Amiktől nyilván el lehet térni. De nem érdemes, mert különben hiányérzet alakulhat ki a nézőben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy végig Chaplint utánozva kalapemelgetéssel és botforgatással játszom majd a karaktert, de lesznek bizonyos részek, amelyekben megmutathatom a filmvászon klasszikusának jellegzetes sajátosságait. Onnantól, hogy ez a jólelkű csavargó megszólal, elveszíti a némafilmes mivoltát, a daloktól nemkülönben.

Az amúgy cél, hogy valamit visszaadjatok ebből a korszakból, a némafilmes világból?

Jelmez tekintetében mindenképp. Valószínűleg nem hagyjuk el az ikonikus bajuszt sem, bár még kísérletezünk vele, hogy minél természetesebben álljon rajtam. Egyszer már voltam hasonló helyzetben, amikor József Attilát játszottam, akinek szintén volt bajsza. Ám amikor feltettük, az arckarakterem szinte „ledobta magáról”, nevetségesen festettem. De abban az előadásban a fizikai hasonlatosságoktól sokkal inkább el lehetett vonatkoztatni, és az is segítség volt, hogy József Attiláról csak fényképek maradtak fenn, míg Chaplinről jóval több anyagunk, mozgóképünk van.

Ami az előadás látványát illeti, még csupán a díszlet- és jelmezterveket láttam. De Nagy Viktor, a darab rendezője elmondta, hogy nem akarja szélsőségesen elvinni a némafilmes irányba. Megjelenik majd a fekete-fehér világ a díszletben, kiegészítésként néhány harsány színnel – mint a Sin Cityben vagy a Schindler listájában –, de nem fogunk szépiavetítést vagy stroboszkópot használni a hatás kedvéért.

Ahogyan te is mondtad, Charlie Chaplinről mindenkinek van egy kialakult képe. Hogyan készülsz az ő megformálására? Elővetted újból a filmjeit?

A személyes igényességen múlik, mennyire készül a színész egy ilyen sajátos szerepre. Ilyen ikonikus művész esetében elengedhetetlen, hogy megnézzem a filmjeit, mi több, otthon is gyakoroljak. A hathetes próbaidőszak nem elegendő arra, hogy olyan természetessé válhassanak a gesztusaim, mint Chaplinnek. Van ellenben egy ragyogó koreográfusunk, Gyenes Ildikó, aki segít abban is, milyen jellegzetes mozdulatokat érdemes beleépíteni az alakformálásba. Egyébként nem szeretem a filmadaptációkat, óhatatlanul prekoncepciókat gyártunk. Nemcsak a néző, de a színész is. Öt éve a Száll a kakukk fészkére színpadi változatában McMurphyt játszottam. Bár vágytam erre a szerepre, a próbaidőszak elején egy mondatot sem tudtam úgy megfogalmazni, hogy ne arra gondoljak, hogyan mondta ezt Jack Nicholson, és milyen gesztust használt hozzá. Szerencsére annyira különböző karakterek vagyunk, és a rendező is máshogy közelítette meg a darabot, végül el tudtam vonatkoztatni az Oscar-díjas élménytől. A kölyökben is az a jó, hogy mivel dialógusokat és dalokat használunk, kevésbé kell tartani az összehasonlítástól.

A kölyök az egyik legsikeresebb magyar musicalek közé tartozik. Mi lehet ennek a titka?

Egyrészt a darab zenéje. Harmincegynéhány éve őrzi az érvényességét. Ráadásul nem az a típusú musical – ami bár inkább zenés játéknak nevezhető –, ahol hatalmas dallamíveket lehetne megénekelni. Nincs is rá szükség, mert sem a történet, sem a szerep nem követeli meg. Eléggé karakteridegen lenne, ha tenoráriákat énekelnék Chaplinként. A zene inkább a könnyedséget hivatott alátámasztani, amely segít átlendíteni minket a szívbe markoló cselekmény legnehezebb pillanatain. Ez a másik nagy titka a darab sikerének.

Téged személy szerint mi fogott meg leginkább a történetben?

Ami a legtöbb nézőt is megfoghatja: az apa és a fiú kapcsolata. A történet középpontjában egy férfi áll, aki összeismerkedik egy utcagyerekkel. Szoros barátság alakul ki közöttük, ami szép lassan szinte családdá formálja kettejüket. Majd jön a fordulópont: a jobb élet reményében a fiút el akarják venni a fogadott apjától. Ők voltaképp csavargók, nehéz élettel a hátuk mögött, a közönséget pedig mindig a valódi emberi kapcsolatok érdeklik. Pici gyerekeim vannak, emiatt is élvezet ezzel az anyaggal foglalkoznom, átadnom a szülői léttel kapcsolatos gondolataimat is. Kevés az olyan szerep – főleg musicalek esetében –, ahol ekkora ívet lehet bejárni apakarakterben.

A filmet Charlie Chaplin első gyermekének rendkívül korai halála után készítette el, mintegy mozivászonra álmodva saját érzéseit, fájdalmát, álmait. Ez a motívum is megjelenik a musicalben?

A darab elején magát Chaplint, a karrierje csúcsán álló, munkamániás színészt látjuk, aki már sikeres filmrendező is. Éppen születik egy gyermeke, de még mielőtt találkozna vele, elveszíti. Ezen a ponton hangzik el egy dal, melyben a még friss gyászáról énekel, és ennek nyomán indul el a második történet a darabban: egy film, melyet ő forgat.

Mennyire áll hozzád közel az 1920-as évek Amerikája, illetve ez a korszak?

A némafilmek viszonylag későn, az egyetemi éveim alatt váltak a kedvenceimmé, amikor már jobban foglalkoztam színházzal és színészmesterséggel. Roppant nagy hatással volt rám Buster Keaton munkássága, a legtöbb filmjét láttam. Nem mondanám, ha választanom kellene, hogy szívesen élnék ebben a korban, de ezeknek az éveknek is megvoltak a maga vonzó stílusjegyei. Akár a revü világa, amit a Kabaré vagy a Chicago is megidéz, amelyek szintén a kedvenceim közé tartoznak. Persze, ennek az időszaknak önmagában korszakos alakja Chaplin.

Szerző: Flaisz János
Forrás: Deszkavízió
Fotók: Kovács Milán