„Számomra kész csoda, hogy Hamlet eljut ennek a történetnek a végére”

Életében először szerződött kőszínházhoz Haumann Máté, aki az idei évadtól kezdve erősíti a Magyar Színház társulatát. Látható többek között a Rómeó és Júliában Mercutióként, valamint a Koldus és királyfiban Hugh Hendonként. Most azonban pályája egyik nagy szerepére készül: ő alakítja a február elején bemutatásra kerülő Hamlet címszerepét. Mátéval az egyik próba előtt ültünk le beszélgetni.

Több mint 20 évnyi szabadúszás után szerződtél a Magyar Színházhoz. Miért döntöttél úgy, hogy a szabadságot társulati részre váltod?

Egyrészt, jól ismerem az itt dolgozó színészek nagy részét, másrészt, most egy teljesen friss és új közeg kezd itt kialakulni, ami engem nagyon érdekelt. Hosszas beszélgetések után ajánlották fel a társulati lét lehetőségét, mindezt egy olyan csodálatos szereppel megfejelve, mint Hamlet, amire az ember nehezen mond nemet. Persze, nem ez volt az egyedüli ok, nagyot nyomott a latba Nagy Viktor (a Magyar Színház új igazgatója 2024-től – A szerk.) és Eperjes Károly személye is.

Ezek szerint nem is gondolkodtál sokáig? Nem volt nehéz a döntés?

Nem, a legőszintébben mondom, hogy nem. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eddig nem kaptam olyan ajánlatot, amire tényleg rábólintottam volna, de most azt éreztem, hogy ki kell próbálnom a társulati létet.

Bár még csak egészen rövid időről beszélünk, de az idő igazolta a döntésedet?

Igen, nagyon jól érzem magam itt, és ezt nem tisztességből mondom. Az, ahogyan a mi társulatunk működik, igazán felemelő és megható. A mostani, Hamlet-próbafolyamat alatt is – ami egy hatalmas feladat nekem – azt érzem, hogy odafigyelnek rám, és arra, hogy végig menjek ezen a nehéz folyamaton, ami azért lelkileg és fizikailag is elég rendesen megviseli az embert.

Nem szabad elfeledkeznünk a filmes karrieredről sem, ami magyar viszonylatban páratlan. Több amerikai filmben is láthattunk már kisebb-nagyobb szerepben, ezek közül talán a legnagyobb az Oppenheimer volt. Ha az ember szerepet kap egy ekkora volumenű filmben, joggal gondolhatnánk, hogy tárt karokkal fogadják más produkciókban is. Te hogy látod: még ezek után is nehéz kint megvetned a lábad?

Nézd, ez egy folyamat, és ha úgy tekintenék rá, hogy miért itt vagyok és miért nem ott, akkor idáig sem jutottam volna el. Erre egész egyszerűen nincs recept, még akkor sem, ha kint él az ember. De én tényleg nem szeretem azt nézni, hogy valamit miért nem kapok meg, inkább arra koncentrálok, hogy amit kapok, azt hogyan kapom meg.

Ha jól tudom, a filmes karrieredet sem tervezed feladni, ami a szabadúszással könnyebben összeegyeztethető volt. A társulati léttel is összeférhető lesz?

Ebben a kérdésben Viktor meglehetősen készséges és segítőkész, megérti az én személyiségemet. Beszéltünk erről is, nem fogja elejét venni vagy útját állni az ilyen kezdeményezéseknek, lehetőségeknek.

Kanyarodjunk vissza a Magyar Színházhoz: a legelső szereped ebben a teátrumban, a 2017-es A fösvény volt, amely azért is volt különleges, mert együtt játszottál édesapáddal, Haumann Péterrel és testvéreddel, Petrával. Jól sejtem, hogy ez az előadás meghatározó volt számodra?

Persze, és azt hiszem, ezzel rá is tapintottál a lényegre, ami összefügg azzal, hogy miért mondtam igent a társulati létre. Ezen a helyen van valami, amihez az én romantikus lelkem szívesen csatlakozik: mégpedig az, hogy bár a tér változik, de az idő körülötte nem. Teátrálisnak hangzik, de egy színház az ilyen lenyomatokat őrzi magában, és jó ezeket érezni.

Jelenleg a Hamletet próbáljátok, amelyben főszereplő leszel. Ezzel egy nagy álom teljesült?

Igazából soha nem volt aspirációm, hogy eljátsszam Hamletet. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy végül rám talált ez a szerep. Ez hatalmas dolog, ami hatalmas felelősséggel és munkával jár. Szeptember végétől készülök erre a szerepre: azóta minden reggel hatkor felkelek és foglalkozom az anyaggal. Ez egészen február 7-ig, a bemutatóig így is lesz – sőt, valószínűleg még utána is, egészen addig, amíg játsszuk. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy minden nap ilyen gondolatokkal, ilyen írással foglalkozhatok, ráadásul Arany János zseniális fordításában, amely nehéz ugyan, de annál igazabb. Előszeretettel hasonlítom az eredetihez, amit szintén sokat forgattam, a monológok nagy részét szinte kívülről tudom, és azt kell mondjam, majdnem hangra pontos a magyar szöveg. Döbbenetes számomra, hogy Aranynak honnan volt ennyi információja ahhoz, hogy ilyen alaposan le tudja fordítani.

Általában Hamlet szerepét, 25-35 év közötti színészekre osztják, te 44 évesen fogod játszani őt. Mit gondolsz, az, hogy nagyobb élet- és szakmai tapasztalat van mögötted, jobban el tudja mélyíteni a figurát?

Személy szerint azt vallom, hogy egy huszonéves színésznek korai még eljátszani, nehéz valójában elkapnia Hamlet igazát. És ott van ellenpéldának Gábor Miklós, aki 43 éves volt, amikor először játszotta, de ha az angolokat nézzük, akkor Benedict Cumberbatch és Andrew Scott is 40 felett járt már, amikor megkapták a szerepet. Szerintem, igen, kell hozzá a kor és a rutin.

Milyen lesz a te Hamleted?

Hamlet figurájáról nagyon sokat lehetne beszélni, ahogyan történt ez az elmúlt évszázadok során, és a legtöbben akadémikusan állnak hozzá. Összeeresztették már vallásfilozófiával, történelmi dolgokkal, de lehet róla beszélni pszichológiai síkon is – Freud az álomfejtéseiben meglehetősen sokat ír Hamletről. Sőt, izgalmas T. S. Eliot esszéje is, akinek kifejezetten sarkalatos és sajátos véleménye van az egész műről, ő például nem emeli olyan magasságokba, mint bárki más. Nem akarom megkerülni a kérdésedet, csak jelenleg kutatófázisban vagyok vele kapcsolatban. Egészen pontos választ csak akkor tudok adni, amikor már egyben lement a darab, amikor azok a jelenetek, amelyeket most még csak külön-külön próbálunk, teljesen összeérnek.

Ugyanakkor el kell mondanom azt is, hogy számomra maga a mű egyik mondata adja meg a legtöbb információt a szerepformálás tekintetében. Hamlet mondja a színészekhez intézett beszédében, hogy „menj saját ép érzésed vezérlete után”. Ha ezt az elvet követed, akkor nem lehet tévedni. Persze, ha akadémikusan nézem, ez a mondat mindig is egy csillagos lábjegyzet marad, viszont számomra hatalmas töltettel rendelkezik. Mi, színészek is ezt vállaljuk, hogy – apám szavaival élve – átjáró lesz a lelkünk. Egy ilyen karakter pedig rendesen hazavágja az embert, hiszen jobbról-balról kapja a pofonokat. Számomra kész csoda, hogy Hamlet eljut ennek a történetnek a végére.

Miben látod a Hamlet aktualitását, ami miatt szinte nem telik el év anélkül, hogy ne tűzné műsorra egy-egy színház?

Egyrészt hozzá kell tenni, hogy a Magyar Színház ifjúsági- és családi színház, akinek ebbéli státuszában szinte kötelező egy Hamletet műsorra tűznie. Aktuális pedig attól lesz, hogy örökérvényű. Ez ma már elcsépeltnek hangzik, de attól még igaz: egy remek írás. Nincsen benne olyan dolog, amely ne találná fején a szöget, nincs benne félrebeszéd. A történet mindenkit magával ragad, mert vagy magára ismer, vagy olyan jellegű filozófiával találkozik – akár a létfilozófiával –, amelybe sok mindent bele lehet látni, és amellyel sokfelé el lehet menni. Mindenkinek szól, és ez nem a míves mivolta, hanem az igazsága miatt van így.

Szerző: Flaisz János
Forrás: Deszkavízió
Fotók: Kovács Milán