Amikor a hivatal halottnak nyilvánít

Az Ismeri a Tejutat? című darab az identitásnak és az otthonkeresésnek, továbbá a megbomlott rend helyreállításának, helyreállíthatóságának kérdéseit bontja ki. Főhőse, Samuel Kiefer elveszíti a nevét, hogy aztán – szülőföldjére visszatérve – kis híján önmagát is elveszítse. A Magyar Színház 2025-ös bemutatója minimalista látványvilággal, erős színészi játékkal kalauzol a józan ész és az irracionalitás között húzódó, keskeny mezsgyére, ahol komoly megpróbáltatások következnek abból, ha valaki biológiailag él, ám statisztikailag halott.

A német irodalomban kevésbé járatos vagy fiatalabb színházkedvelőknek talán nem sokat mond az Ismeri a Tejutat? (Kennen Sie die Milchstraße?) cím.

Karl Wittlinger legnépszerűbb alkotásának – a szerző meghatározása szerint: „komédia négy képben, előjátékkal és utójátékkal” – ősbemutatója 1956-ban volt, Kölnben, és az 1958/1959-es színházi szezon legtöbbször játszott darabja lett a Német Szövetségi Köztársaságban. A nyolcvanas évek közepéig német, belga, kanadai és angol film-, valamint tévéfilm-adaptáció is készült belőle. A magyar színpadokon a hetvenes évek eleje óta szerepel, legfrissebb változata a Magyar Színház stúdiószínpadán látható, Korda Bonifác egyetemi hallgató rendezésében.

A darab cselekménye egy kórház idegosztályán kezdődik, ahol az egyik beteg – akinek meggyőződése, hogy egy másik csillagról érkezett a Földre, repülő csészealjon – arra próbálja rávenni az orvosát, hogy tartson vele, amikor visszatér a kozmoszba. Ekkor hangzik el a szájából a doktornak címzett kérdés: „Ismeri a Tejutat?” Tervei szerint ugyanis e spirálgalaxisba szeretne eljutni.

A néző hamar megtudja: e páciens fejsérüléssel került be a kórházba, csak később helyezték át az elmeosztályra, mert a paranoid skizofrénia tüneteit mutatja. Például: bár Johannes Schwarz névre szóló iratok voltak nála, ragaszkodik hozzá, hogy valójában Samuel Kiefernek hívják.

Samuel aztán közli a kezelőjével: írt egy színdarabot, és szeretné, ha a távozása előtt bemutatnák. Az orvos nem látja okát, hogy elutasítsa a kérést, és a mű megtekintése után sejtelem ébred benne: lehetséges, hogy a mű a szerzője életéről szól, vagyis Sam valós élményeit és tapasztalatait mutatja be?

A „darab a darabban” jelenet után peregni kezd a páciens története a színpadon, így kiderül: amikor Sam visszatér a szülőfalujába, kellemetlen meglepetés várja: neve szerepel a település háborús emlékművén, az elesettek listáján. Szeretné tisztázni a félreértést, ám mivel eredeti iratai elvesztek – a zsebében egy halott katonától, bizonyos Johannes Schwarztól elvett papírok vannak –, nem tudja hivatalosan igazolni, kicsoda valójában.

És mivel a falubeliek Sam visszatérésének idejére régen megszerezték a tanyáját és a földjét – sőt, a barátnőjét is elvette valaki –, a jegyző nem hajlandó változtatni a kialakult helyzeten. „Az emberi élet és a hatóságok – ezeknek semmi közük egymáshoz!”, mutat rá, vagyis: aki egyszer meghalt – mármint papíron, tehát a nyilvántartás szerint –, az maradjon is halott, különben felborul a hivatalos rend. Aztán azt tanácsolja a hazatértnek: ha már úgy alakult, hogy Schwarz papírjai vannak nála, Schwarzként létezzen tovább!

Kiefer kísérletet is tesz rá, ám mert Schwarz nem élt feddhetetlen életet, alvilági alakok hálójában találja magát, és életveszélyes kaszkadőrmutatványok sorozatát kell végrehajtania. Ennek ellenére nem adja fel a reményt, hogy egyszer újra Samuel Kiefer lehet. Ám bármennyire keményen próbálkozik is, csak azt éri el, hogy környezete kezd úgy tekinteni rá, mint aki megtébolyodott. És ha az egészségi kockázattal járó motoros mutatványok következtében csakugyan megbillen az elméje egyensúlya, talán sosem vetkőzheti le a kényszerűségből magára öltött személyazonosságot…

Nagyjából így foglalható össze az Ismeri a Tejutat? problematikája. A mű sokáig a bizonytalan és a biztos, az irracionális és a racionális közötti, keskeny mezsgyén mozog. Ennek következtében a néző jó darabig nem tudja eldönteni, hogy a szemei előtt játszódó események valóban megtörténtek-e, vagy egy skizofrén elme képzelgéseinek megjelenítései.

Egy idő után persze választ kap e kérdésre – az Apokrif című Pilinszky-vers részlete, amely rendezői innovációként hangzik el, sokat segít ebben –, de még mindig ott van az alkotást keretbe foglaló elő- és utójáték.

Ebben a két képben egy apát és egy fiút látunk. A felnőtt kibámul az ablakon, és arról informálja a valamivel távolabb fekvő – feltehetőleg ágyhoz kötött – gyermekét, hogy a távolban erdőtűz tombol. Majd megkérdezi a fiútól, szeretné-e, hogy az ablakhoz húzza az ágyát? És míg a gyerek az előjátékban elutasítja a lehetőséget, a lezárásban másképp reagál…

Az Ismeri a Tejutat? az ötvenes években bizonyára a második világháborúból való hazatérés drámája volt, amely bemutatta, hogy a világégés okozta, deformáló hatások milyen hosszan élnek, és mi mindenben nyilvánulnak, nyilvánulhatnak meg. De akár a háború utáni Németország útkereséséről szóló töprengésként is fel lehetett fogni.

A Magyar Színházban látható, mai változat elsősorban a személyes identitás és út kereséséről, valamint a társadalmi integráció lehetőségeiről szóló alkotásként jellemezhető, amelynek központi kérdései így szólnak: mi a személyazonosság lényege? Mi az otthon? Mi történik, ha az egyén érzékeli a problémákat, ám a társadalom nem hajlandó foglalkozni velük? Van-e esélyünk le-, avagy meggyőzni a közönyös, bürokratikus, diszfunkcionális rendszert? Helyreállhat-e a világban végérvényesen megbomlani látszó rend?

A Sinkovits Imre Stúdiószínpadon futó kamara-előadás díszletének központi eleme – Sebestény Ferenc látványtervező munkájának következtében – egy kórházi fehér, első látásra geometrikus formákból összeállított, vertikális alakzat. Jobban megnézve azonban nyilvánvalóvá válik, hogy egy oldalára állított, vagyis kilencven fokkal elfordított, horizontális együttesről van szó.

A kulissza a hivatalos szervek torz hozzáállását, a rend felborulását, a világ kifordultságát jelzi. A színészek színpadi akcióinak jó részét eme alakzat bejátszása teszi ki – ám ahhoz, hogy például „leüljenek” valamelyik székére, le kell kuporodniuk, és az oldalukra kell feküdniük.

A színpadra lépő két színész több karaktert is megformál. Szurcsík Ádám Sam életre keltése során remekül érzékelteti, hogy a figura beszennyezhetetlen tisztasággal és elpusztíthatatlan idealizmussal, már-már gyermeki őszinteséggel és naivitással hisz az igazában, és keresi a maga helyét. Főorvosként ugyanakkor tébolyultabb, mint a betegei.

Az összes többi szereplőt alakító Kosznovszky Márton Tejútra invitált orvosa igazán humánus, míg Sam segítőinek és hátráltatóinak megformálása során jól dolgozik a hangjával, hogy a karakterek különféle akcentusait és eltérő beszédmódját érzékeltesse.

Aki tehát megtekinti az Ismeri a Tejutat? Magyar Színházban látható, legfrissebb változatát, kiállításában minimalista, hangulatában erős előadást láthat, amely hatásosan közvetíti a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését, ugyanakkor meggyőzően érvel amellett, hogy a hétköznapi embernek még az alapvetően idegenné vált világban sem szabad lemondania arról, hogy megtalálja benne a helyét.

Szerző: Regényi Huba
Forrás: Demokrata
Fotók: Kovács Milán