„Attól, hogy valaki anyává válik, nem lesz kevésbé jó színésznő!”

Lőrincz Nikol másfél év kihagyás után, újra a Magyar Színház színpadán látható.
Hogyan hat az anyává válás a színészi játékra? Lehet-e egyszerre helytállni a családban és a színpadon? Nikol őszintén mesél arról, milyen volt az anyává válás után visszatérni a színházba, hogyan alakult át a művészi látásmódja, és milyen mélységekkel gazdagodtak a karakterei az anyává válás hatására.

2020-ban lettél az akkor még Pesti Magyar Színház társulatának a tagja. Milyen szerepeket játszottál akkor?

2020-ban, a Covid első és második hulláma között szerződtünk a Pesti Magyar Színházhoz a férjemmel, Barsi Mártonnal, és rögtön hat szerepet kaptam. Ez egy nehéz időszak volt, hiszen a járvány miatt sok előadást csak próbálni tudtunk.

Az Utánképzés ittas vezetőknek volt az első nagy kihívásom a társulatnál. Friss tagként három próbanap után kellett beugranom, ami rendkívül izgalmas élmény volt, hiszen a darabban végig a színpadon vagyunk, és állandó jelenlétet igényel. Folyamatos együtt pulzálás a kollégákkal – akik közül volt, akivel a színpadon találkoztam először.

A Házasságon innen, házasságon túlt közönség előtt sokáig nem játszottuk, TV-felvétel készült belőle. Ebben az előadásban szeretőket alakítottunk Marcival, és volt olyan jelenet, amiben csak ketten voltunk, így otthon is tudtunk próbálni, ami nagy könnyebbséget jelentett.

A Kincses szigetben Fanny Osbourne szerelmes karakterét nagyon élveztem játszani, szintúgy A muzsika hangjában Elsa bárónő hideg, távolságtartó figurájába is szívesen bújtam.

Játszottam a Szárazság színházi nevelési előadásban, amiben a kihívást a 10 különböző karakter megformálása jelentette számomra leginkább, és a Madagaszkárban a mindig lemaradó, közlegény pingvint alakítottam.

Izgalmas lehet színész házaspárként megélni, hogy a színpadon és otthon is találkoztok. Hogyan élitek meg ezt a kettősséget? Könnyebbség vagy kihívás együtt dolgozni?

Számunkra ez mindig könnyebbség volt. Már a kapcsolatunk is a közös munkából és baráti társaságból indult, élvezzük, hogy együtt dolgozunk. A legnagyobb előny talán az, hogy nem kell magyarázkodni. Egy színész házastárs pontosan érti, mit jelent például a főpróbahét. Ez egy olyanfajta terhelés, amit egy nem szakmabelinek nehezebb lenne elmagyarázni.

Sok esetben az is könnyebbség, ha mindketten egy előadásban játszunk, mert úgy könnyebb megoldani az operatív kérdéseket, máskor pedig nehezebben kivitelezhető. Most, hogy már hárman vagyunk, különösen fontos, hogy alkalmazkodjunk egymáshoz. A lényeg, hogy megtaláljuk minden helyzetben, hogy ez miért lesz jó, legyen szó közös munkáról, vagy külön feladatokról.

Aztán 1,5 év kihagyás…

2022 szilveszterén már úgy játszottam a Közlegény pingvint, hogy a hasamat nem kellett kitömni. Emlékszem, amikor a férjem Julien királyként énekelte a színpadon a „Riszálom úgyis úgyis” dalt, a kisbabánk Dani, végig táncolt a pocakomban. Azóta is nagyon szereti ezt a dalt.

2023 januárjától már nem léptem színpadra. Április 5-én megszületett Dani, és másfél évet töltöttem otthon vele. Ez idő alatt Marcitól értesültem a színházban történtekről.

Sokat lehet olvasni a színházi világban arról a tendenciáról, hogy a színésznőket a szülés után mellőzik, nem tudnak visszatérni a színpadra és helyettük egy fiatalabb, pályakezdő lép a helyükbe. Te részben ilyen helyzetben voltál, hiszen néhány év kihagyás után, immár édesanyaként tértél vissza a megújult Magyar Színház színpadára a 2024/2025-ös évadtól.

Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hiszen másfél évad kihagyás után az új vezetőség tárt karokkal várt vissza a Magyar Színházba. Nemcsak a régi szerepeimet vehettem vissza, hanem bőségesen kaptam új feladatokat is az évad új bemutatóiban. Ez a támogató hozzáállás számomra példaértékű, és nagyon hálás vagyok érte.

Ugyanakkor fontos beszélni arról, hogy színésznőként, kismamaként, és különösen anyaként, a szakmánkban sokszor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Egy nő, aki várandós lesz, az élete egyik legfontosabb feladatát végzi. Sajnos a művészi világban ez sokszor nem kapja meg a méltó figyelmet és tiszteletet. Ha ilyenkor egy színésznőt leépítenek, nem hosszabbítanak vele szerződést, vagy akár ki is rúgják, az több mint övön aluli, az a véleményem.

Korábban ilyet tapasztaltál?

Sok emberrel beszélgettem már erről a témáról, és sajnos azt látom, hogy az anyaság kiváltságának még mindig nincs megfelelő kultúrája a szakmánkban.

Hihetetlen, hogy sokaknak még mindig félnie kell attól, hogy mi történik velük, ha gyermeket várnak. Az anyaság nem büntetendő dolog – éppen ellenkezőleg, egy csodálatos állapot, ami mellé teljes mellszélességgel oda kellene állni. Az, hogy valaki attól tart, hogy elveszíti a munkáját, mert családot alapít, egyszerűen felfoghatatlan. Attól, hogy valaki anyává válik, nem lesz kevésbé jó színésznő! Sőt…

Megérdemli a támogatást és azt a biztosítékot, hogy amikor készen áll, visszatérhet a hivatásához.
Ez egy olyan terület, ahol még bőven van hová fejlődnünk.

A színházunkban az új vezetőség érkezésekor több kolléganőm is gyermeket várt, és tudomásom szerint az új vezetés minden esetben példaértékűen járt el. Nem volt szó kirúgásokról vagy szerződésbontásokról.

Milyen volt a színháztól való távolmaradás?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a boldogság és ezer más érzés mellett felmerült bennem a kérdés: hogyan maradok így színésznő?
A szakma sodró lendületéből kiesni olyan volt, mintha az identitásomnak egy részét kellene letennem. Az anyaság azonban egy teljesen más létezést kíván, ahol nem szerepeket játszunk, hanem önmagunkat adjuk. A gyermekemnek rám volt és van szüksége, arra az édesanyára, aki én vagyok, nem egy „szerepre”, …ezeket a szerepeket együtt találjuk ki, és együtt írjuk egymásnak.

Az anyaság a legcsodálatosabb és legnehezebb feladat. Ez az a szerep, amiből nincs kiszállás, ami egy életre szól. Tele van félelemmel és bizonytalansággal, különösen az elején, amikor még az is rettegéssel töltött el, hogy hogyan tudom életben tartani a gyermekemet. Hiszem, hogy segítenünk kell egymásnak. Szerintem ezt még mindig nem kommunikáljuk jól, anyák egymás között. Gyakran két véglet jelenik meg: a teljes rózsaszín mámor vagy a rémálom. Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.

Én olyan alkat vagyok, aki nagyon odaadó azokkal, akiket szeret. Az első pillanattól azt éreztem, hogy „érte mindent”. De közben be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon hiányzott a színház. Az identitásom része, hogy színésznő vagyok, és nem tudtam, nem is akartam tagadni, hogy nekem ez hiányzik. Ha hazudtam volna magamnak, azzal a családomnak is hazudtam volna. Közhelyesen hangzik, de nagy igazság (remélem), hogy a gyermekemnek akkor jó, ha én is jól vagyok.

Amikor Dani másfél éves lett, eljött az idő, hogy visszatérjek a színpadra. Tudtam, hogy az, amit a színháztól kapok, nemcsak engem tesz teljessé, hanem a családomnak is többet nyújthatok általa. Ez az egyensúly, hogy a szenvedélyemet követve adok magamból a szeretteimnek is, olyanfajta harmóniát hozott, amit mindannyian érzünk.

Volt benned félelem a visszatérés kapcsán? Mi volt a legnagyobb kihívás?

Tulajdonképpen szinte csak félelem volt bennem a visszatérés kapcsán.
Egy másfél éves kisgyerek mellett teljesen más energiaszinten mozog az ember, mentálisan, lelkileg és fizikailag is. Eleinte azt is csak reméltem, hogy jól „bírom” majd a próbákat és az előadásokat, hiszen ez egy idegrendszeri pálya, ahol a fókuszáltság a belépő. Emellett ott volt a frusztráció a testemmel kapcsolatban is: hogyan nyerem vissza az alakom, hogyan fogom újra magabiztosan érezni magam a bőrömben

Maximalista vagyok, és féltem attól is, hogy nem tudok visszatérni ugyanazzal a hőfokkal, ahogyan korábban égtem a színpadon. Ugyanakkor a legnagyobb kihívás talán az volt, hogy leküzdjem a bűntudatot. Korábban folyamatosan Danival voltam, és nehéz volt elfogadni, hogy most kevesebb időt tölthetek vele. Ez bennem is – ahogyan szerintem sok anyukában – egy állandó kérdés: vajon jó anya vagyok-e így? A legfontosabb az, hogy megtanuljam egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet.

Rájöttem, hogy az segít, ha mindig a jelenre koncentrálok. Otthon a családomé vagyok. A színházban pedig csak a munkára figyelek, nem vágyakozom egyik helyről a másikra. Az oda-vissza utak, a zsilipelés is fontos lett: van időm lekapcsolódni a próbák után, és amikor hazaérek, már az otthon varázsának élek.

A régi szerepeidet újra játszva, észreveszel valami újat bennük? Érzel változást abban, ahogyan azokat megközelíted most?

Határozottan igen. Lehet, hogy elcsépelten hangzik, de az anyaságtól teljesebb embernek és teljesebb színésznőnek is érzem magam. Úgy érzem, hogy a saját színjátszásom kerekebb lett, és bár ezt nyilván azok tudják jobban megítélni, akik kívülről néznek, belül azt remélem, hogy a szerepformálásaim mélyebbek és őszintébbek lettek.

Ahogy folyamatosan veszem vissza a régebbi szerepeimet a felújítópróbák során, és újra elkezdjük játszani őket az évadban, egyre inkább érzem, hogy fokozatosan adom le a korábbi szorongásaimat. Valahogy egyértelműbbé válnak a dolgok, tisztábban látom a képet. Talán azért is, mert azóta értek bennem a karakterek. Van egy egyfajta eltávolodás, ami lehetőséget adott arra, hogy más szemszögből tekintsek rájuk.

Az új feladataimnál is ez a helyzet, mintha kevesebb lenne bennem a fölösleges kérdés és bizonytalanság, ez nagyobb szabadságot ad. Ez nem a megvilágosodás azért… (nevet)

A 2024/2025-ös évad új premierjei közül számos darabban vagy és leszel látható, például: a Ruminiben, a Koldus és királyfiban és A kölyökben is, amelyekben különböző női karaktereket játszol.

Október 11-én mutattátok be Berg Judit RUMINI Ferrit-szigeten mesejátékát, ahol a főgonoszt alakítottad. Mesélnél erről a különleges női karakterről? Hogyan formáltad meg Molyrát?

Molyra karakterének megformálása közben az a vezérfonal volt bennem, hogy ne csupán egy főgonosz legyen. Az ő esendőségéről és emberi oldaláról sokat beszélgettünk a rendezővel, Korda Bonifáccal, és a szerzővel, Berg Judittal. Az ember nem egyszerűen jó vagy rossz; az élet és a körülmények formálják.

Molyra kudarcokból építette fel azt a páncélt, amitől gonosznak látszik. Közben próbáltam megmutatni a humorát és a szerethetőségét is. Szerintem attól, hogy egy gonosznak látszó karakter gyengeségei és hiányosságai felszínre kerülnek, emberivé válik. Az, hogy valami emberi, már csak egy lépés attól, hogy szerethető legyen.

Például nagyon emberi a Ferrit királyhoz való ragaszkodása. Ez a „kapcsolat” arról szól, hogy Molyra valójában megmentésre vágyik. Azért akarja erőszakosan elvetetni magát a Ferrit királlyal, mert titkon reméli, hogy általa ő maga is jóvá válhat.

Mark Twain klasszikusából, a Koldus és királyfi-ból készült musical Tolcsvay László és Müller Péter Sziámi szerzőpáros jóvoltából, melynek december 6-án volt az ősbemutatója. Pont egy anya figurát alakítasz a darabban, hiszen Te játszod Nancy-t, Tom Canty – játssza Ember Márk – édesanyját. Mit gondolsz Nancy karakteréről? Miért különleges ez a szerep?

Nancy egy összetett, érzékeny karakter. Egy nyomorúságos körülmények között élő anya, aki minden erejével próbálja összetartani a családját, miközben egy bántalmazó férj árnyékában él. Az élete tele van fájdalommal és küzdelemmel, de ezek mögött ott van az a mély szeretet és az a hatalmas erő, amivel megpróbálja védeni a gyermekeit.

Ott van mellette a fia, aki koldusként nő fel, és két kislánya, akik számára Nancy az egyetlen védelem ebben a nehéz világban. Különlegessé teszik őt az anyai ösztönei és megérzései, amelyek végigvezetik a történeten.

Bár minden racionális érv azt sugallja, hogy a „fia” – eredetileg a királyfi, játssza Fülöp Kristóf – csak képzeli, hogy királyfi, Nancy a szíve mélyén érzi, hogy a fiú igazat mond.
A megkérdőjelezhetetlen anyai szeretet az, ami ezt a karaktert számomra igazán különlegessé teszi.

Hogyan közelítesz a karakter lelki mélységeihez?

Amikor az első énekórámon meghallottam a dalomat, ami így kezdődött: „Drága fiam, mindenem, hercegem”, azonnal elsírtam magam. Ebben a mondatban benne van minden, amit Nancy érez a fia iránt és az a lelki mélység, amihez én kapcsolódni tudtam. A próbák során is gyakran éreztem azt, hogy a saját anyai ösztöneim segítenek megérteni ezt az anyát.

Fontosnak tartom megmutatni a figurában azt az ellentmondást, ahogyan a férjével szemben harcosan kell helyt állnia, miközben a gyermekeivel gyengéd és védelmező. Nancy nem csupán egy áldozat; ő egy harcos is, aki a családjáért küzd. A félelmei és a családért vállalt harc az, ami különlegessé teszi.

Ez a kettőség, ez a harc Nancy személyiségében, lehetőséget ad arra, hogy színészként megmutassam, milyen mély és komplex érzelmek rejlenek benne.