Kiskorú megrontása, gyilkosság és akasztás borzolja a kedélyeket a korabeli Rómában

Így kerül hozzá a kis tolvaj Cirifischio is, akit az előadás elején úgy látunk, hogy Róma minden zsandárja üldözi, mert ellopott egy aranykelyhet. Fülöp atya azonban nemcsak befogadja, hanem egy kegyes hazugsággal az igazságszolgáltatás elől is megmenti – hasonlóképpen, ahogy Bienvenu püspök Jean Valjeant a jóval későbbi Nyomorultakban.

Pontosabban nem így látjuk először Cirifischiót: a Magyar Színház előadásának első jelenetében az akkorra már felnőtté vált fiút gyilkosságért felakasztják. Nincs miért izgulnunk tehát, amikor később a gyerekkorától eljátszott történetben oda jutunk, hogy valóban megöl valakit, hiszen tudjuk, hogy hiába menekül, bűnös emberként nem fogja tudni elkerülni az akasztófát, Fülöp atya ezúttal nem menti meg az igazságszolgáltatástól.

Az előadás végén a kivégzési jelenet megismétlődik, és mintha Fülöp atya azt kérdezné utána a kis és a nagy Cirifischiótól is, hogy milyen volt végignézni az életét: egyszerre adódik lehetőség arra, hogy a fiú levonja az erkölcsi tanulságokat, és arra, hogy a néző azt érzékelje, itt egy színdarab eljátszásáról van szó.

Létezik-e jogos gyilkosság?

A legfontosabb kérdés, amit a darab feszeget, hogy Fülöp atya miért nem menti meg a fiút az akasztófától. Hiszen ott van a zokogó szerelme, aki szintén árva, és akivel éppen a házasságot tervezték: gyakorlatilag miatta ölt, mert nem bírta elviselni a megrontója aljasságát.

Vajon jogunkban áll-e elpusztítani valakit, aki romlott, ártalmas, aki csak fekély az emberiség testén? Cirifischiót is megkísérti ez a gondolat, mint Raszkolnyikovot Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében, de Fülöp atyának nem lehet erre az a válasza, hogy igen.

A Magyar Színház előadásának színei, a rózsaszín, világoskék és -zöld ruhák megidézik a középkori festményeket (a díszlettervező Jasenko Conka, a jelmeztervező Rátkai Erzsébet), mintha egy Raffaello-képet látnánk, Lázár Zsigmond zenei vezető irányításával Angelo Branduardi zenéje is jól szól a produkcióban. A gyerekek szépen énekelnek és táncolnak (a koreográfus Gyenes Ildikó), az egésznek szívmelengető hangulata van, miközben a darab súlyos dolgokról beszél, például egy kislány megrontásáról, az elszenvedett szexuális abúzusról.

Az előadás egyébként is elég szókimondó, beszél a férfit és nőt egyaránt érintő, kínzó vágyról éppúgy, mint az említett abúzusról: utóbbiról egészen nyers megfogalmazásban. A nézőtéren ülő gyerekeknek van miről elgondolkodni, vagy megkérdezni a szüleiket.

Eperjes Károly humora

Összességében az előadás kedves és felemelő, és ebben oroszlánrésze van a néha kicsit bohókás, néha szétszórt, de a gyerekekért a lelkét kitevő Fülöp atyát életre keltő Eperjes Károlynak. Jól áll neki az elnyűtt, szürke ruha és fejfedő – szó szerint, amikor ugyanis püspöki pirosba akarják öltöztetni, a gyerekek sem ismernek rá, és ő is menekül.

Eperjes amellett, hogy Fülöp atyaként beszélhet a lelki üdvösségről, legendás humorát is megcsillogtathatja, és ezt a közönség is díjazza.

Néri Szent Fülöp időnként baráti évődésbe torkolló beszélgetést folytat Ignác atyával, aki nem más, mint Loyolai Szent Ignác (Pavletits Béla). A felnőtt Cirifischiót Fülöp Kristóf, szerelmét, Leonettát Trokán Anna kelti életre fiatalos hévvel, szemtelenséggel és tisztasággal. A koldusgyerekek csapatán kívül is sok szereplő mozog a produkcióban (fazekas, hóhér, bíboros, szabómester, kurtizán, de megjelenik V. Sixtus pápa is), megelevenedik a korabeli Róma.

És elhangzik az ismert dal, a Vanità di vanità, ami magyarul Legyetek jók, ha tudtok címmel került be a köztudatba. Néri Szent Fülöp nem a szabályok szerint éli meg a hitét, hanem puszta jósággal, és erre tanítja a koldusgyerekeket is. Arra próbál ő maga is rájönni, hogy a jó és a rossz küzdelmében hogyan lehet felismerni és legyőzni az ördögöt, és ez bizony neki sem mindig sikerül.