Interjú Nagy Viktorral
„Izgalmas út áll még előttünk, de én bízom a sikertörténetben”
Közel egy éve tölti be a Magyar Színház igazgatói posztját Nagy Viktor, de máris szemmel látható fejlődésen ment keresztül mind az épület, mind a repertoár. Többek között ezekről a változásokról is kérdeztük az igazgatót, de természetesen szóba került a színház legújabb bemutatója, az általa rendezett Koldus és királyfi is, valamint arra is fény derül, hogy további musical ősbemutatókra is számíthatunk-e.
Február elején lesz egy éve, hogy igazgatja a Magyar Színházat. Hogyan értékeli az elmúlt időszakot?
A válaszhoz ezt az egészet két részre kell bontanom. Az egyik oldala egy szigorúan gazdasági történet, amely magába foglalja az üzemszervezést. Rossz ezt kimondani, de attól még igaz: bár a színház egy művészeti munkán alapuló intézmény, attól még egy gyár is, amelyben előadásokat hozunk létre és ezeket el kell adni, pont úgy, ahogy egy fogkrémet vagy egy autót. Nyilván, nem ez az igazgatás kellemes oldala, de ezzel is kell foglalkozni. Azt is ki kell mondani, hogy a Magyar Színház mind strukturálisan, mind szervezetében egy elhanyagolt állapotban lévő színház volt. Rengeteg szervezeti kérdést kellett megoldani, ami egy új vezetési struktúrát is magával hozott. Másrészt az épületet meglehetősen lelakott állapotban örököltük meg, a közönségforgalmi területeken és a színpadon is már-már aggasztó méreteket öltött a probléma. Ennek egy részét is igyekeztünk megoldani, elsőként a nézők számára is jól látható helyeket tettük rendbe: felújítottuk a büfét, a ruhatárat, a jegypénztárt, a mosdókat. Rengeteg pénzt és energiát fordítottunk erre, de még így is büszkén jelenthetem ki, hogy a színháznak per pillanat nulla az adósságállománya. Jó évet zártunk gazdaságilag.
És ezzel együtt járt a teljes arculatváltás is, valamint elhagyták a színház nevéből a Pesti szót, és most már Magyar Színházként működnek. Mi szükség volt a névváltozásra?
Egyrészt kísértetett a „pesti” szó, hiszen ott van a Pesti Színház, és nem árulok el nagy titkot, de ebből akadtak kavarodások. A Pesti Magyar egy felvett név, aminek nem is volt óriási hagyománya, hirtelen alakult ki, amikor a Nemzeti Színház az új helyére költözött. Szerintem a Magyar Színház sokkal inkább visszanyúl a hagyományokhoz, ráadásul ebben a névben benne van a Nemzeti Színházi múlt is, az a korszak, amikor nagyon komoly színházi alkotók és színészek dolgoztak itt. Mi ezt a hagyományt akarjuk folytatni, arról nem beszélve, a Magyar Színház valamikor a Nemzeti Színháznak kamaraszínháza volt.
Visszatérve az első igazgatói évének értékeléséhez, a másik oldal, amelyből vizsgálnunk kell, a művészi, ha jól sejtem.
Így van, és ennek kapcsán is azt tudom mondani, hogy az általunk tett vállalásokat meg tudtuk valósítani. Repertoárszínház vagyunk, ami azt jelenti, hogy görgetjük magunk előtt azokat az előadásokat, amelyeket megörököltünk. Nem biztos, hogy új vezetésként ezekkel a produkciókkal mindenben egyetértünk, akár esztétikai, akár más szempontok miatt, de kénytelenek vagyunk játszani egy ideig. Új repertoárt kialakítani nem lehet egy év alatt, hiszen egy színháznak adott esetben van mondjuk húsz előadása, és ebből négyet-ötöt tud levenni az ember évente – feltéve, ha legalább ennyit be is mutat. Mi ezzel kapcsolatban is hoztunk döntéseket, és azt hiszem, jól döntöttünk.
Mint például?
Kezdőlépésként bemutattuk a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot a Stúdiószínházban, ami már csak amiatt is újdonságként hatott, hogy a színházak többsége nem stúdiószínházi körülmények között tűz műsorra zenés darabot. Ifjúsági és családi színház vagyunk, szerintem ebbe bőven belefér a kísérletezés, és az hogy olyan, akár prózai, akár zenés darabot is műsorra tűzzünk, amelyek kevesebb nézőt fognak megszólítani, de ettől még ugyanolyan értékesek. Aztán: az idei évad elején visszahoztuk a Rumini című előadást, amelyet teljesen felújítottunk és Korda Bonifác egyetemi hallgató új rendezésében mutattunk be, de említhetném akár a Rómeó és Júliát is, ami újra régi fényében ragyog. Nekem szent meggyőződésem, hogy egy családi színháznak kötelessége egy-két évente ősbemutatót is tartani, többek között ezért is mutattuk be decemberben a Koldus és királyfi musicalt. Nagy örömömre az előadás mind a közönség, mind a kritika körében nagy népszerűségnek örvend, és valóban egy olyan darab született meg, amely 12 éves kortól 100 éves korig élvezetes lehet bárkinek. És bár szerintem szórakoztatva is lehet tanítani vagy nevelni a közönséget, nem feledkezhetünk meg a komolyabb drámákról sem, éppen ezért fogjuk bemutatni februárban a Hamletet. Shakespeare drámájával azt a sorozatot akarjuk erősíteni, amelyben időtálló klasszikusokat mutatunk be iskolások számára. Összefoglalva: izgalmas út áll még előttünk, de én bízom a sikertörténetben. Egy színház nehezen indul be, de ha beindul, akkor még nehezebb megállítani.
Jól gondolom, hogy a Koldus és királyfi egy régi vágyálma volt?
Pontosan. Nagyjából tíz éve dédelgettem magamban ezt a tervet. Ahogyan említettem, színházigazgatónak lenni nem egy vidám foglalkozás, de van egy jó oldala is: az ember meg tudja valósítani az álmait. Olyan, mintha önmagam producere lennék.
És miért pont erre a történetre esett a választása?
Egyszer valaki azt mondta, nem csak az ember választ művet, hanem van, hogy a mű választja ki az embert. Számomra ez is egy ilyen regény, amelynek nem feltétlenül van politikai vagy ideológiai értelemben aktualitása, de attól még ma is egy ugyanannyira érvényes műről beszélünk. A Koldus és királyfi történetével először diafilmen, Zórád Ernő rajzaival találkoztam, aztán jött csak a regény, de a történet eszmeisége már gyerekként megfogott. Legalább olyan meghatározó élmény volt számomra, mint A kincses sziget, J. F. Cooper indiánregényei vagy Dékány András hajóstörténetei.
Az is evidens volt, hogy Tolcsvay Lászlót és Müller Péter Sziámit kéri fel szerzőknek?
Ebben az esetben igen. Bár több neves magyar zeneszerzővel dolgoztam már pályafutásom alatt, Várkonyi Mátyástól kezdve Szörényi Leventén és Dés Lászlón át egészen Kocsák Tiborig, de most egyértelmű volt, hogy ehhez a történethez Tolcsvay Laci zenéje és Müller Péter Sziámi szövege lesz az ideális.
Milyen szerepe volt önnek az alkotófolyamatban?
Mind az írók, mind a zeneszerzők szeretik maguk előtt látni azt a víziót, ami egy rendező fejében van. Olyan ez, mint a forgatókönyvírás: attól, hogy nem a film rendezője írja a forgatókönyvet, attól még az egész az ő elképzelésén alapul. Éppen ezért számtalan beszélgetés és pepecselés előzte meg a próbafolyamatot, hiszen nekem a lehető legpontosabban kellett átadnom nekik azt, amit viszont szerettem volna látni. Amikor az ember egy regényt adaptál színpadra, akkor a 60 jelenetből ki kell választania 15-20-at, amelyre a fókuszt kívánja helyezni, ami számára érdekesnek hat. Nekem előzetesen volt egy film a fejemben, ezeket kellett színházi keretek közé szorítanom. Olyan szituációkat akartam látni, amelyek hatására a néző tud együtt menni a történettel.
Az előadásban három történetszálat kapunk: a koldusét, a királyfiét és Miles Hendonét. Nekem mégis olyan érzésem volt mindvégig, hogy olykor Mészáros Árpád Zsolt – aki a koldus apját és VIII. Henriket is játssza – viszi a hátán a darabot. Szándékosan vált belőle szinte főszereplő?
Igen, mert szerintem nagyon fontos a háttér, hogy ki honnan jött. És itt nem csak a topográfiai származásra gondolok, hanem a családra, a környezetre, amelyben nevelkedik az ember. Tom, a koldusgyerek pedig ennek ellenére is szöges ellentéte az apjának, Johnnak. Utóbbi ennek hangot is ad a darabban, amikor azt mondja, hogy lehet, nem is az ő gyereke, annyira nem hasonlít rá, hiszen nem tudja átverni az embereket, nem lop, nem iszik. Eljátszottunk mi is a gondolattal, hogy ha a két fiú ennyire hasonlít egymásra, akkor az apjukkal miért ne lehetne ugyanez a helyzet. Vagyis: miért ne játszhatná ugyanaz a színész John Cantyt és VIII. Henriket. Sziámi először meredeknek tartotta az ötletet, de végül belement, és milyen jól tettük! Úgy láttam, hogy ez a helyzet Zsoltot is nagyon inspirálta színészileg. Mindkettő fontos figura – noha VIII. Henriknek egyetlen, hosszú jelenete van csak, míg John története az egész darabon átível –, főleg mert ő a negatív példa a fiatalok számára, hogy milyennek nem szabad lenniük.
Tolcsvay Lászlóval és Müller Péter Sziámival (valamint Müller Péterrel) közösen dolgoztak a Mária evangéliuma, az Isten pénze és a Doktor Herz című musicaleken, és mindegyik darab igazi sikerszériát élt meg. Mit gondol, a mai világban is el lehet érni ekkora kirobbanó színházi sikert?
Meglehetősen optimista vagyok, így a válaszom: igen. De ez legalább akkora részben függ a színháztól, mint a közönségtől. Ha megnézzük az igazán nagy szériát futott előadások történetét, azt látjuk, hogy akkor futnak nagyot, ha a színház is ezt akarja. Vegyük például a Vígszínházat: megtehették volna, hogy leveszik a műsorról A padlást vagy A dzsungel könyvét, biztosan találtak volna mást helyettük, de ezek az előadások mára a színház brandjének a részét képezik. Persze, van, ahol a sok igazgató- és stílusváltás mossa el a darabokat, de én hiszem, hogy ha a művészeti érték találkozik a közönség igényével, akkor minél tovább életben kell tartani ezeket az előadásokat. Sőt, van, hogy a művészi szempontoknak felül kell írnia a piaci szempontokat is. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar zeneszerzők – és most maradjunk csak a musicaleknél, de említhetném akár a komolyzenét is – világszínvonalat képviselnek, így talán nem véletlen a rengeteg hazai siker sem. Saját példával élve: 2016-ban rendeztem itt, a Magyar Színházban a Valahol Európában című musicalt, amely azóta is műsoron van, és lassan a 200. előadást ünnepeljük, és még mindig töretlen a népszerűsége.
Várható a jövően újabb musical-ősbemutató?
Erre határozott igennel tudok válaszolni. Azt nem tudom megígérni, hogy minden évadban, de két évente biztosan bemutatunk egy új musicalt. Vannak is már terveim, amelyekről egyelőre nem árulhatok el többet.
Szerző: Flaisz János
Forrás: Deszkavízió
Fotók: Kovács Milán