Hogy egy ártalmatlannak vélt ruha- és szerepcsere mennyi gondot, bajt eredményezhet és milyen kihívások elé állíthatja a benne résztvevőket, kiderül a Magyar Színház decemberi bemutatójából. Mark Twain klasszikus ifjúsági és kalandregényéből, a Koldus és királyfiból a Tolcsvay László–Müller Péter Sziámi szerzőpáros készített szórakoztató és látványos, a megidézett kor kontrasztjait zenés színházi produkciótól szokatlan következetességgel bemutató musicalt.

Melyik szegény sorban, szomorú körülmények között élő gyerek ne ábrándozott volna róla, hogy egyszer gazdag lesz? És melyik módos családba született, ám a ranggal és vagyonnal együtt nyűgös tennivalókat és csaknem állandó, nemkívánatos figyelmet is kapó kiskamasz ne gondolkodott volna azon, hogyan telnének napjai az aranykalitkán kívül?
Röviden ezzel a két kérdéssel írható le Mark Twain amerikai író Koldus és királyfi című, eredetileg 1881-ben megjelent regényének alaphelyzete. A könyv azóta az ifjúsági irodalom egyik időtálló darabja lett; a belőle készült musical tavaly decemberben debütált a Magyar Színházban.
A két felvonásra osztott alkotás cselekménye követi a regényét: egy John Canty nevű, iszákos és agresszív bűnöző fia, Tom – bár az apja koldusnak és tolvajnak neveli – kedvenc játéka az uralkodósdi, amelyben képzeletben az udvarban időzik, és ő a király fia.
Egy napon találkozik is a walesi herceggel, aki nagyon unja magát a palotában. Miután megállapítják, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra, ruhát cserélnek. A koldusgúnyát viselő Edwardot az őrség kipenderíti a palotából, a díszes öltözékben pompázó Tomot viszont királyfiként kezelik – és itt kezdődnek a bajok. Ugyanis sejtelmük sincs, hogyan viselkedjenek a számukra ismeretlen, új helyzetben, így a környezetükben tartózkodók arra a következtetésre jutnak, hogy elveszették a józan eszüket. Tom képtelen az etikettnek megfelelően viselkedni, és nem ismeri meg a „családja” tagjait, Edward pedig a John Cantynek otthont adó Szemétdomb zsákutcában is hercegként viselkedik.

A trónörökös helyzete csak egy háborúból hazatérő lovag, Miles Hendon közbelépésére változik meg: ő sem hiszi ugyan el neki, hogy az, akinek mondja magát, de szeretettel viszonyul hozzá, pártfogásába veszi, megszabadítva az „apja” zsarnokságától. A walesi herceg így elkíséri a férfit annak birtokára, ahol a lovagnak szembesülnie kell vele: amíg a háborúban volt, apja elhunyt és az öccse, Hugh lépett a helyére. A fiatalabb fivér pedig mindenáron ragaszkodni akar megszerzett pozíciójához, ezért kijelenti, hogy bátyja elesett a háborúban, a megérkező Miles tehát nem az, akinek mondja magát. Hendon Hall új ura ezért börtönbe vetteti a fivérét és a kíséretében lévő trónörököst – akit ő egyszerű szolgának vél –, és a fogvatartottakat a rács mögött éri a hír: VIII. Henrik távozott az élők sorából, a fiát tehát hamarosan királlyá koronázzák… A jócskán megbonyolított szerepszituációkban tehát Twain tulajdonképpen motívumismétléssel él.
Egy jó musical nem lehet meg emlékezetes dalok nélkül – és a Koldus és királyfi tartalmaz is ilyeneket. Az első az, amelyben John Candy festi le a herceg voltához makacsul ragaszkodó „Tomnak” (vagyis Edwardnak), milyen állapotok uralkodnak a Bedlamben, a híres-hírhedt őrültekházában. Az első felvonást záró szám – Hendon éneke arról, hogy immár felelősséggel tartozik a pártfogásába vett fiúért – igazán emelkedett és bensőséges.
A második felvonás elején az udvari tánc lépéseit rendre elrontó Tom megmutatja a bálteremben tartózkodó arisztokratáknak, hogy a Szemétdomb zsákutcában mit jár a nép. És mert a tánchoz ének is dukál, rágyújt egy sörről és ginről szóló nótára – ez a musical egyik legjobban sikerült, legemlékezetesebb dala: könnyed, frivol, vagány.
A rá váró feladathoz felnövő Edward éneke – amelyben megígéri a környezetében tartózkodóknak, hogy miután trónra kerül, igazságos uralkodó lesz – szintén megkapó, ahogy a felvonást záró „fel a fejjel, fel hát a fejjel” refrénű finálé is.

De olyan dalok is akadnak, amelyek zeneileg és az előadóik énekesi teljesítményét tekintve rendben vannak, mégis kérdéseket vetnek fel. A második felvonásban például szerepel egy nyugtalanító hangulatú, komor tétel – amelyhez kissé ijesztő, egyben izgalmas és hatásos színpadkép társul: egy démonokkal benépesített templom –, épp csak az nem derül ki, ki az azt előadó, eszelős szerzetes, és tulajdonképpen mi a szerepe a történetben? Hasonlóan járt az egyébként izgalmas karakternek tűnő Fekete Bess nevű, alvilági nőszemély is, aki szintén úgy tűnik fel a színpadon és ad elő egy dalt, hogy a néző nem tudja meg róla, hogy pontosan kicsoda. Vagyis: az alkotók olykor elmulasztják bemutatni a mellékszereplőket.
Ami viszont a központi karaktereket és az azokat életre keltő színészeket illeti: a VIII. Henriket és John Cantyt megformáló Mészáros Árpád Zsolt mindkét szerepben remek. Királyként régóta betegeskedő, meggyengült, ám méltóságteljes és odafigyelő öreg, csatornatöltelékként viszont egy emberbőrbe bújt dúvad: elemi erejű düh lobog benne, és bármikor eljárhat a keze. Jellemzésére talán az a megjegyzés alkalmas leginkább, amelyet maga mond magáról: „Ha lenne Isten, őt is rég kiraboltam volna!”
Miles Hendon Pavletits Béla ábrázolásában nem elsősorban a kard, sokkal inkább a tűrés, az elfogadás és a szeretet embere – a szó erkölcsi értelmében lovag, nem katonaiban. Az Edwardot megformáló Fülöp Kristóf jól érzékelteti a trónörökös útját kísérő belső folyamat állomásait: a kötöttségektől és kötelezettségektől szabadulni igyekvő, elkényeztetett srác; sértett, dühös és kétségbeesett kamasz; a feladatát meglelő, higgadt és céltudatos fiatalember, akit épp a palotán kívül szerzett élményei késztetnek arra, hogy népe jó királya legyen.

A Tomot alakító Ember Márk valamivel visszafogottabb alakítást nyújt, de amikor az első felvonás elején úgy játszik az utcagyerekekkel, hogy egyikük a nyakában lóg, másik kettő meg egy-egy karján, és közben énekel, a néző elismeréssel adózik koncertrációs képességének és fizikai teljesítményének.
A női szereplők jellemzően nem jutnak igazán emlékezetes dalokhoz, így leginkább a Hendon volt menyasszonyát, Edithet alakító Trokán Annát lehetne kiemelni: a rendelkezésére álló, viszonylag rövid idő alatt is képes élettel megtölteni az általa játszott karaktert.
Horesnyi Balázs díszletei igazán impozánsak, legyen szó a palota belső termeinek vagy a külváros utcáinak megjelenítéséről – a már említett, démonoktól benépesített templombelsőről nem is beszélve. Rátkai Erzsébet jelmezei nemcsak a reneszánsz divatját idézik, de arra is kiválóan alkalmasak, hogy érzékeltessék a viselőik közti társadalmi, vagyoni különbségeket.
Mert talán ez a Nagy Viktor rendezte Koldus és királyfi legnagyobb erénye: amellett, hogy igyekszik visszaadni egy klasszikusként emlegetett ifjúsági és kalandregény hömpölygését, fordulatosságát, zenés színházi produkcióktól szokatlan következetességgel állítja a néző elé a megidézett kor kontrasztjait: a nemességet és az alávalóságot, a bölcsességet és az ostobaságot, az áldozatkészséget és az önzést, a csillogást és a szennyet, a gazdaságot és a nyomort. A végeredményről pedig ugyanaz mondható el, amivel Hendon jellemezte a pártfogásába vett trónörököst: szerethető.
Szerző: Regényi Huba
Forrás: Demokrata