„Lenni vagy nem lenni”

Nem kis fába vágta a fejszéjét a Magyar Színház, hiszen egy olyan örök klasszikust mutatott be február 7-én, amelyet nemcsak mindenki ismer és van véleménye róla, de rendszeres alapanyagul szolgál bármilyen művészeti ágnak évszázadok óta. Hovatovább, Shakespeare tragédiáját, a Hamletet Arany János fordításában, korhű kosztümökkel láthatja a néző, és ez nem vesz el a darab élvezetéből, inkább kerek egésszé teszi azt.

Adott tehát egy bosszú története, kiegészítve verses formában elmesélt monológokkal és életigazságok keresésével. Le tudjuk ennyire egyszerűsíteni Hamlet, dán királyfi meséjét? Hogyan érdemes ehhez a sokat forgatott műhöz hozzányúlni?

Eperjes Károly rendező nem csupán tiszteletből vette alapul az eredetinek is tekinthető Arany János fordítást, amit a magyar irodalom talán a mai napig is „a” fordításnak tart, hanem nyilatkozatai alapján, edukatív céljai is voltak, hogy az ifjúság is megtapasztalhassa ezt a közeget és könnyebben megértse a Hamletben megbúvó életigazságokat. Összességében elmondhatjuk, hogy egy olyan darabot sikerült színpadra vinni, ami kifejezetten élvezhető és magával ragad, még akkori is, ha az az Erzsébet-kori színházi környezetben játszódik is. Nem játszadozik, nincsenek porhintések, a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. A háttérben Ferenczfy-Kovács Attila díszletei letisztultak, nem akarják sem a korszellemet, se a történést túlmagyarázni, ám két mozgatható elemmel ügyesen játszik a térrel, amikor a cselekményben fontosabb monológok vagy párbeszédekre kerül a sor, ilyenkor beszűkítve a színpadképet, egyfajta fókusszal ellátva a nézőt, ezzel is építve a dramaturgiát, mellette Rátkai Erzsébet jelmezei pedig ügyesen megalapozzák a karakterek személyiségeit.

Gáspár Tibor nem először alakítja Claudius szerepét, talán ez is segíti abban, hogy játékában minden a helyén van. A nagybácsi gátlástalan, törtető tetteit könnyedén ellensúlyozza a józanság álarcával és jóakaratnak beállított stratégiai lépéseivel, hiszen az újdonsült király nem ostoba, ennek is köszönheti, hogy idáig eljutott, mégis fenséges magabiztossága és szende megnyilvánulásai könnyen félrevezeti az udvart és a királynét is. Gertrud, Hamlet édesanyja maga is csupán biztosíték a trónhoz, a hatalom eszköze. Györgyi Anna pedig felemelően alakítja az elveszett, gyenge királynét, aki örömmel fogadja el a Claudius által nyújtott mankót bizonytalanságában, és menekül a megbotránkoztató élvezetekbe. Fia figyelmeztetésére is csak rövid kínlódás, majd csöndes, erőtlen vívódás a válasza.

Egy ritka jelenséggel is találkozhatunk a produkcióban, mivel az Opheliát játszó Kiss Anna Gizella édesanyjával, Györgyi Annával áll színpadon. Az anya-lánya páros karakterei hasonlatosan sodródnak a történéssel, ám Ophelia, Gertruddal szemben nem tagadásban él, csupán öntudatlan. Elfogadja családja és a király parancsait: ha azt kívánják, legyen hűvös szerelmével, Hamlettel, így tesz. Legmeghatározóbb saját döntése, hogy vízbe veti magát és öngyilkos lesz, miután beleőrül apja meggyilkolásába. Kiss remekül személyesíti meg a jóhiszemű udvarhölgyet, aki nem képes az udvari intrikákkal lépést tartani, végül érzelmi viharát csak őrült elmeállapotával képes kezelni.

Úgy gondolhatnánk, Eperjes kockáztatott a főszerep kiosztásával, hiszen többször látni példát arra, hogy inkább idősebb színész kapja Hamlet szerepét, annak összetettsége és elmélkedő személyisége miatt, de Haumann Máté játéka minden kétkedést félresöpör. Shakespeare sorait olvasva, a gyors észjárású és folyton tépelődő főszereplő, mintha mindig egy fél lépéssel a társasági élet mezsgyéjén mozogna, de Haumann ezen túllépve, könnyűszerrel olvad bele a jelenetekbe és uralja azokat, ha szükséges. Remek nézni hogy a magányos, melankóliára hajlamos Hamletben hogyan kell életre a bosszúvágy, ami új életcélt ad számára, kiragadva őt a tétlenségből. Ezekkel együtt szépen felépíti a karakter ívét, a kezdetben a partvonal mellett tevékenykedő királyfi megfontolt személyisége szépen lassan átalakul egy mindent alárendelő cél érdekében, aki az erkölcs és az elmúlás kérdéskörét folyamatosan feszegetve már-már az őrület határáig is eljut apja iránti gyászában, hiszen folyamatosan vívódik, hogy teljesítse-e bosszúját, ezáltal kötelességét is az egykori király felé, vagy tűrjön csöndesen, emberségét megtartva.

Mindemellett, a rendező egy fontos dramaturgiai elemet csepegtetett a darabba, ez pedig a humor, amely kicsit könnyedebbé varászolja a nem éppen könnyű nyelvezetet és cselekményt. Helyenként, az eredeti szöveget tisztelve, belecsempészett egy-egy komikus megjelenést, ami legtöbbször Haumann játékát támogatta, aki pazarul helyezte el a színpadon ezeket, legyen szó ironikus megnyilvánulásokról vagy non-verbális megmozdulásokról a szellemes szóváltásoknál.

Talán hívhatjuk a Magyar Színház Hamlet darabját hiánypótlónak napjainkban, mivel ebben a klasszikus köntösben ritkábban láthatjuk ezt az alapművet manapság, és ugyan a tragikus végkifejlet nem okoz senkinek sem meglepetést, a pozitív színházi élmény biztosan fog.

Szerző: Plitz Dóra
Forrás: Deszkavízió
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán