„Összetettebb nő vagyok, mint a „szűzlány” szerepeim”

Bevallom, manapság ritkán találkozom olyan huszonéves lánnyal, azaz nővel, akiből olyan szépség, elegancia, tartás és nyugalom árad, mintha egy kristálytiszta hegyi tó lenne. Kicsit féltem is, hogy esetleg egy rossz kérdéssel felkavarom a vizet, bezárkózik és nehéz lesz szóra bírni. Szerencsére már az első mondatoknál világossá vált, hogy ez a csillogás pont attól nem törik meg, hogy kendőzetlenül és önazonosan képes bármilyen témáról mesélni. Kiss Anna Gizellával, az ígéretes színésztehetséggel beszélgettünk egyebek között arról, hogy A Fedák Sári-ügy, avagy minden jegy elkelt című zenés tragikomédiában az ifjú Fedák Sárit alakítja a Magyar Színházban, ahol társulati tag idén ősztől, de szó esett a híres családba születésről, útkeresésről, sikerről, munkáról, szerelemről, múltról és jövőről.

Ugyan szentül megfogadtam, hogy nem foglak a szüleidről (Györgyi Anna színész és Kiss Csaba rendező – a szerk.) kérdezni, de beláttam, hogy elkerülhetetlen, ha te is ezt a pályát választottad. Valójában kiskorod óta erre vágytál, már akkor beszippantott a színház világa?

Leginkább nem, mint igen. Nem úgy történt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, hogy láttam a szüleim sikereit, vonzott a színpadi élet, és egyértelműen erre vezetett az utam. Kiskoromban nem értettem igazán a színház körüli nagy felhajtást, és az is csak később lett világos, hogy otthon miért esett annyi szó a színházról, jóról és nehezebb témákról is, miért voltak esetleg viták vagy nagy örömkönnyek. Mostanra már látom, hogy a színházi munka annyira intenzív és magával ragadó, hogy azt nagyon nehéz „nem hazahozni”. Még ha nem is beszél róla az ember, akkor is belül dolgozik benne a szerep és a folyamat. Ráadásul a szüleim sokat is dolgoztak együtt, így még nehezebben tették le a bejárati ajtónál a „munkát”. Én nem voltam nagyon extrovertált gyerek, és az is sokszor túl sok volt, amit a színházban kaptam szeretetből, hangzavarból, színházi létből. Ennek alapján látszólag nem vonzott mágnesként a pálya, mégis valahol mélyen, legalább részben meghatározhatta a későbbi választásomat.

A fentiek alapján azért nehogy valamiféle nehéz gyerekkort vizionálj, hiszen meghatározó alapértékeket is kaptam a színházcsomag mellett. A szüleim boldog házasságban, harmóniában élnek már huszonhét éve, igazi családban nőttem fel, és mivel kisgyerekként is mindig megvártam őket előadás után, még az esti családi együttlétekről, a biztonságos otthon élményéről sem maradtam le.

Akkor valójában mi akartál lenni, volt valami konkrét elképzelésed?

Nem is tudom, hogy volt-e esélyem kitalálni igazán, mert négy nagyon különböző gimnáziumba jártam. Miskolcon kezdtem egy római katolikus intézményben, akkor apukám ott volt színházigazgató. Utána Pestre költöztünk, és egy igazi versenyistállóban folytattam az iskolát. Mivel nem igazán bírtam rávenni magam olyan dolgokra, amik nem kötöttek le, nem is nagyon akaródzott bizonyítani, kínlódva tanulni, így nem csoda, hogy onnan kirúgtak. Logikusnak tűnt egy liberálisabb iskolában továbbtanulni, de ott meg az volt az alaphangulat, hogy lázadni kell. Na, ezzel sem tudtam azonosulni, hiszen nekem nem igazán kellett semmi kamaszos lázadás, mert elég szabad voltam anélkül is. Olyannyira szabad, hogy addigra már meg tudtam fogalmazni a szüleimnek, hogy miért nem szeretem az iskolai kereteket, nem szeretek, vagy nem így szeretek tanulni, és, hogy bízzanak bennem, higgyék el, előbb-utóbb meg fogom találni azt az utat, ami az enyém, és azért bármit meg fogok tudni tenni.

Szerencsére elfogadták és bár egyáltalán nem volt világos célom, hagyták, hogy egy felnőttképző gimnáziumba igazoljak át, ahova be sem kellett nagyon járni. Ezt nagyon szerettem, végre olyan szabadságot kaptam, amire mindig is vágytam, és ebben egy kötelező elem volt, az, hogy leérettségizzek. Mellette nyugodtan keresgélhettem önmagam. Például imádtam festeni, jártam rajziskolába is. Mindig vonzott a szép, a stílus, a divat és a fotózás is, volt, hogy ebben láttam a jövő Gizijét. Aztán volt, amikor zoológus akartam lenni…

Zoológus? Most megleptél.

Igen, az egész család imádja az állatokat, nálunk mindig rengeteg állat volt, nélkülük nem is tudnám elképzelni az életem. De nem csak én nem, a húgom, Léna például tényleg velük akar foglalkozni, éppen állatorvosnak készül. Na de visszatérve a vágyaimra, az érettségi évében a MITEM-en (Madách International Theatre Meeting – a szerk.) láttam egy, A vihar előadást, és akkor történt valami igazán sorsfordító: ott, annál az előadásnál azt éreztem, hogy szinte én is a színészekkel játszom, annyira beleéltem magam, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy egyes jeleneteket én hogyan mondanám, csinálnám, vagy hogyan reagálnék rá. Így egészen pontosan meg tudom határozni, hogy nekem ott valami átkattant, és onnantól kezdve csak a színészet érdekel, és remélem így is marad.

Mi lett az addigi vágyakkal? Rögtön fel is vettek?

Érdekes, de azóta például nem festettem egyáltalán. Annak ellenére sem, hogy Pestre háromszor is felvételiztem, sikertelenül, de aztán Kaposvárra felvettek, és a felvételi évek alatt Pál Andráshoz jártam a Pesti Magyar Színház stúdiójába. A látszat ellenére engem elég kemény fából faragtak, semmilyen kudarc nem tántorított el attól, hogy színész legyek, és ugyan idén végeztem, de már sok színházban játszhattam fantasztikus szerepeket. Idén lettem társulati tag a Magyar Színházban, most ez az állandóság érzés is jól eső.

Gondolkodtam is, hogy nem túl erős kezdés-e huszonévesként túl lenni már olyan szerepeken, mint Ophelia, Júlia, vagy a Sirályból Nyina? Nem tartasz tőle, hogy ezek után „kevésnek” fogod érezni, ha kisebb szerepeket kapsz?

Én a színházban a munkát szeretem, annak minden részét: felkészülni, dolgozni a szerepen, aztán átmosni magamon, megformálni, próbálni, játszani. A folyamat minden eleme tetszik és igen, lehet, hogy esetleg meg leszek lepve egy mellékszerepnél, de akkor majd dolgozom rajta és magamon is, mert soha nem szeretnék hiúvá, iriggyé válni.

Elég erős az önismeretem, azzal tisztában vagyok, hogy a türelemmel, a lenyugvással még van dolgom, azt is mondhatnám, hogy harcban állok éppen értük. Azért is muszáj dolgoznom rajta, mert megvan a veszélye, hogy csőlátású munkaalkoholista leszek és elmarom magam mellől az embereket. A szerepekkel kapcsolatban pedig egy másik aspektus is érdekes. Észrevettem, hogy a környezetemnek sokszor gondot okoz, hogy fiatal vagyok, ehhez van ez a – mondjuk úgy – naiv tisztaságot sugárzó arcom, törékenynek tűnök, de mindezek mögött itt vagyok én, aki sokkal érettebb a koránál, bátrabb, vagányabb, összetettebb nő, mint a „szűzlány” szerepeim. Ne érts félre, imádtam és imádom őket, de olyan jól esett most a fiatal Fedák Sári bőrébe bújni. Izgalmas, határozott személyisége, na meg a sok tánc és éneklés most kifejezetten örömteli és új kihívás volt, amit nagyon élvezek. Ugyan ez sem kis szerep, de remélem, hogy ugyanezzel az odaadással tudok bármilyen szerep felé fordulni majd.

Képes vagy lerakni a színházban a szerepeket és nem hazavinni esténként? Édesanyáddal van egy közös darabotok, a Jóccakát, anya, ami egy anya-lánya beszélgetés, aminek az első mondata úgy szól, hogy „Én öngyilkos leszek, anya.”; és spoiler nélkül is kitalálható, hogy a folytatás sem vált vígjátékba…

Ó, hát igen, ez több szempontból is kemény darab, bár érthető okból az egyik legkedvesebb számomra. Viszont a munkamániám része az is, hogy már a felkészüléssel együtt elkezdem átmosni magamon az szerepeimet, megpróbálom a lehető legjobban megismerni őket. Egyrészt, hogy hitelesen játszhassam, másrészt pedig, hogy ne súlyként telepedjenek rám, hanem egyfajta társként, akit ott tudok hagyni a színházban, és újra felvenni vele a fonalat, amikor kell.

Apropó társ…

Ne is mondd, olyan jó most nekem! Jó pár félresikerült kapcsolat után három hónapja végre rám talált az igazi, nagybetűs szerelem, az, amilyenre mindig is vágytam. Hurrikánként érkezett, mert ennyi ismeretség után sem volt kérdés bennünk afelől, hogy amint lehet összeköltözünk. A munkánk miatt igazából mindketten éjszaka érünk haza, és egyetértettünk abban, hogy óriási luxus lenne plusz időt veszíteni egymásból az állandó egyeztetéssel, hogy ki mikor és hol ér rá. Még arról is meg tudott győzni, hogy pesti lányként Budára, egy erdő mellé költözzek vele. Na meg a kutyámmal, aki szintén társra lelt az ő kutyája személyében. Minden szempontból a tökéletes nyugalom szigetén élünk: jó hazaérni, jó hátrahagyni mindent, ami a nap folyamán történt. Jó megnyugodni, és a számomra legfontosabb dologra, a szerelemre, kettőnkre figyelni. Az is érdekes, hogy én, aki a nap huszonnégy órájában pörögtem, itt végre megnyugszom, félre tudok tenni mindent, örülni a pillanatnak, és várni, hogy mit hoz a holnap? Anyukám nekem mindig azt mondta, hogy mindennek eljön a maga ideje, hogy nem kell mindennek elébe menni. Most már elhiszem neki.

Szóval a legfontosabb érték az életedben a szerelem?

Igen, a szerelem és a család.

Mit gondolsz, ha a szerelmed külföldön kapna visszautasíthatatlan lehetőséget, és neked magyar színésznőként választanod kellene a szakmád és közte, hogy döntenél?

Hmmm, bármennyire fontos is számomra a munkám, valószínűleg a társammal tartanék: azt érzem, hogy vagyok olyan belevaló, kíváncsi és vagány, hogy bármilyen élethelyzetben feltalálom és újra kitalálom magam a megfelelő érzelmi támogatás mellett. Persze a legjobb, ami itt és most van!

Szerző: Marossy Kriszta
Forrás: Remind
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán, Kovács Milán, Zsiros Aliz