Az uniformizálás a világ egyik legnagyobb veszélye

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyedül vagyunk a világon, pedig fontos tanulnunk a másik ember sorsából. Erre hívja fel a figyelmet a Koldus és királyfi klasszikus mese, amelynek musical-ősbemutatója kapcsán a Várnegyed budavári önkormányzati magazin beszélgetett a Kossuth-díjas Tolcsvay Lászlóval. A zeneszerző elmondta, hogy a Békét és reménységet című dala az ő nagy „ellenállása”, mert amióta él, háborúk dúlnak a világban, és ha nem ennénk meg egymást, akkor olyan dolgok jöhetnének létre, amelyeket el sem tudunk képzelni.

– A Magyar Színházban decemberben mutatták be Mark Twain klasszikusának, a Koldus és királyfinak az átiratát. Többnyire a zene születik meg először, majd belép a szövegíró, történetesen Müller Péter Sziámi?

– A Koldus és királyfi szövegkönyvét teljes egészében Sziámi írta, számára nagy feladat volt, hogy Mark Twain igen fordulatos, izgalmas regényéből mit lehet majd nélkülözni. Számomra mindig a mese a legfantáziadúsabban megzenésíthető műfaj. Azok a musicalek, amelyek színesek, fordulatosak, mind mese alapúak. Komponálni valamikor késő tavasszal kezdtem el, de mivel Péter rettenetesen invenciózus, egy „versíró zseni”, sokszor elém szaladt és megírta a szöveget. Volt, hogy egy részt nem beszéltünk még át, de függetlenül egymástól elkezdtünk rajta dolgozni. Ő a Pasaréten, én a Dunakanyarban. Kiderült: ugyanabban a ritmikában dolgoztunk, ugyanúgy képzeltük el a dalt, a legnagyobb örömünkre.

– Miért érvényes ma a Koldus és a királyfi találkozásának, szerepcseréjének története?

– A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy nézzünk körül a világban, micsoda különbségek vannak a társadalomban. Ez azonban mindig is így volt, és így is lesz szerintem. Ennél sokkal érdekesebb, amit Mark Twain is megfogalmazott magának a korai kapitalizmusban: mi történik, ha ez a két ember helyet cserél? Mit tanul egyik a másik sorsából? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyedül élünk a világon és nem gondolunk bele a másik ember sorsába. A mese szerint Tom, a koldus kicsit „meg szédül” a királyi udvar pompájától és egy hajszálon múlik, hogy megkoronázzák. Közben a királyfi is szembesül azzal, amivel az izolált világában nem találkozott volna. Nem tudja valójában, hogy milyen az országa.

– Edvárd király a darab végén azt mondja, hogy kutyaütő király lettem volna, ha nem látok bele a koldusok életébe…

– Igen, és ezek nem is elsősorban gazdasági értelemben vett koldusok, hanem ahogy a darab mondja, „közösségük vígan él” bandák. Kicsit Villon-i a helyzetük, a kétségbeesés és a kilátástalanság szül egy olyan lelkiállapotot, hogy talán felül tudnak emelkedni a sorsukon.

– Volt olyan találkozása a társadalom szélén lévő emberrel, ami tanulságos volt?

– Itt ülünk a Várnegyedben, abban a házban, ahol születtem, de egy ennél kisebb udvari, egyszobás lakásban. Az itt látható zongora volt az én gyerekszobám, néha alá bújtam a testvéremmel, egy külön mesevilágot képzeltünk oda. Édesapám énektanár volt, csekély fizetéssel. A gyerekkorom, ha nem is nélkülözésben, de nem gazdagságban zajlott. A ház, ahol felnőttem, igazi közösség volt, ha valaki megszorult, a többiek biztos, hogy segítettek rajta. A kölcsönkérés gesztusa természetes volt. Édesapám később kávéházi zongoristaként keresett némi plusz pénzt.

Nem voltak extra játékaim, de boldog voltam, mert itt olyan közegben éltünk, ami az emberi viszonyokon alapult. A gyerekek, a barátok fantasztikus közösséget jelentettek. Nem voltak különbségek köztünk anyagi értelemben. Mi is mint a darabban a koldus gyerekek, csapatokban éltünk. A Bécsi kaputériek, akik mi voltunk, más erőtereket varázsoltunk magunk köré, mint például a Dísz tériek. Tizenkét éves voltam, amikor a Bécsi kapu téren valamelyik lakásban már rendszeresen gyakoroltunk. Tizenhárom évesen már zenekarban játszottam testvéremmel, Bélával, és ettől kezdve nem is csinálok mást. Érdekes, hogy sok követség volt erre, az amerikai katonai attasék is itt laktak a Babits Mihály sétány elején, és a gyerekeik is itt játszottak velünk. Ilyen módon jutottunk hozzá a Beatles lemezekhez „idő előtt”, tehát a hatvanas évek kultúrája első kézből jött a Várba. Anyukámtól tudom, aki a Levéltárban dolgozott, hogy a Bécsi kapu felé eső ablakokból a „kíberek” megfigyelték őket.

– Édesanyja egész életében itt élt a Várban, a zongora pedig generációk óta kíséri a család életét…

– Igen, ’63-ban a renováláskor kaptuk ezt a nagyobb lakást, amiben édesanyám 101 éves koráig élt. Ő egy abszolút „vári ősanya” volt. Az itt lévő zongorát, amin én is tanultam, a nagyapám vette nagymamámnak, amikor apám megszületett 1912 karácsonyán, az erdélyi Hátszegen, ahol éltek. Nagyapám tanár volt, gimnáziumi igazgató. Trianon után nem volt hajlandó letenni a román hűségesküt, ezért kitelepítették őket. Egy éjjel megjelent egy lovasszekér, és azt mondták nekik, hogy ami a szekérre felfér, az mehet, a többi itt marad. A zongora is felkerült a kocsira. A papám gyerekként mindent végigcsinált, amivel ez a sors járt. Először vagonban laktak a Déli pályaudvaron, később testvérével Hollandiába és Svájcba kerültek a gyermekvédő liga segítségével, mint menekült gyerekek. Nagyapám Szentesen lett évek múlva gimnázium igazgató. Apám hazakerülve kántortanító lett, majd elvégezte a Zeneakadémiát, később egyedül jött Budapestre, megalakította a Caravan jazz együttest. A háború alatt az Országház utcában lakott egy olyan kicsi lakásban, amiben ez a zongora csak a fal mellett élére állítva fért el. A szomszéd házban volt anyukám házvezető, az ostrom alatt ismerkedtek meg az óvóhelyen.

– Fiatalon a Vár klubban és a Bem rakparton is zenéltek.

– A Bem rakparton játszott a Kék csillag, a Kex együttes, Török Ádám és a Mini, csütörtökönként volt a Tolcsvay (folk-beat) klub. Mai napig találkozom olyan emberekkel, akik a Bem klub-béli élményeikről mesélnek nekem. Ez a klub is gyújtópontja volt a budai beatgeneráció világának. Később a Vár klubban játszottunk, itt a mai Szentháromság téren.

– Korábban beszélt arról, hogy a rock and roll leginkább a közösségépítésről szólt. Ma is ezt jelenti?

– Most már nagy biznisz. Amikor belelépett a pénz, akkor azt, aki nem vigyázott magára, bedarálta. Nagyon kellett figyelnie a mi generációnknak, hogy vagy beleszédül a show-bizniszbe, vagy meg tudja tartani azt, amit eredetileg érzett. Határozottan mondom, hogy a zene egy érzés, és nem a mentális, hanem az érzelmi síkon zajlik. Közösségteremtő spirituális ereje van. Az volt a szerencsém, hogy minden zenekarom baráti társaság volt. Soha nem üzleti alapon állt össze, hanem közösen álmodoztunk és létrehoztunk valamit. Ezért szeretem a színházi feladatokat is, mert közösségi alkotások. Sokat utazom fiatal muzsikusokkal, akik megmutatják a saját zenéiket. El vagyok ragadtatva, hogy milyen jókat hallok! És amikor kikerül a piacra, döbbenten hallom, mennyit rontanak a producerek rajta. Mindenféle idétlen szempontok érvényesülnek: legyen gyors, legyen lassú, ilyen vagy olyan legyen, hasonlítson erre, vagy arra… Pedig éppen az a lényeg, hogy ne hasonlítsunk egymásra! A komputerizáció és a szuper stúdiótechnika is inspirálhat a sablonokra. Uniformizál, ami a világ egyik legnagyobb veszélye. Ma lassan ott tartunk, hogy az egyik város ugyanúgy néz ki, mint a másik, a felhőkarcolókat ugyanazzal a szoftverrel tervezik. Nem tudok odaadni egy zenekarnak, vagy színháznak egy kottát, amit kézzel írok, mert „kötelező” egy bizonyos szoftvert alkalmazni, amit az egész világ használ! Tudom és értem; praktikus, de én nem örülök neki.

– Ha uniformizálás: a darab végén a frissen koronázott király azt mondja, hogy az egész világ angolul beszél majd.

– Igen és az is veszély. Praktikus, de az is uniformizálás.

–De a rockzene nyelve az angol, nem?

– Én végigéltem azt az időt, amikor a Fonográf együttes Kelet-Európában „világhírű” volt. Alma Atától Berlinig szerettek minket, ezrek jártak a koncertjeinkre. Soha nem kellett nem magyarul énekelni. Persze a rockzenének az angol az anyanyelve. De mi az általunk létrehozott zenébe bele tudtuk varázsolni a magyar nyelvet. A dallamokban azt remélem, hogy a magyar lélek is tükröződik, talán épp ez az érdekes benne. Méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy az a fajta lelkület, amelyben felnőttünk, nagyon is alkalmas volt arra, hogy rockzene legyen belőle. A Tolcsvay trióban deklaráltan népdalszerű dalokat írtunk. A mai napig a néplélek dallamokba érlelt esszenciája fontos a számomra. Nem határozom el, hogy népdalszerű dalt fogok írni, egyszerűen olyan lesz. Az volt az erősségünk Kelet-Európában, hogy a szláv vagy a német nép dallamai nem illeszkedtek úgy a rockzenéhez. Sebestyén Márta szokta mondani az ír és a magyar dallamvilág hasonlóságára utalva, hogy van egy csomó „magyír” népdal. Könnyedén rezonáltunk erre a zenére, és ettől lettünk anyanyelvi szinten rockzenészek. A mai napig tudom ezt kamatoztatni.

– A rock ellenálló mivoltát nem szereti hangsúlyozni?

– Azért nem, mert szerintem ehhez a műfajhoz eleve hozzá tartozott a protestálás. Csak nem mindig deklaráltan. Én nem utólag vagyok ellenálló, hanem akkor, amikor kellett: 1973-ban megzenésítettem a Nemzeti dalt.

– Dúlt a délszláv háború, amikor a Békét és reménységet című dalt megírta, és a szomszédban most sincs béke…

– Ez az én igazi ellenállásom. Mindig azt keresem, hogy mi lehet a másik emberben, ami összekapcsol és nem azt, ami szétválaszt, nem a békétlenséget. Az Unesco írt ki pályázatot gyerek dalra, amiről a Zeneszerzők Szövetségén keresztül értesültem. Bródy Jánossal megbeszéltem, hogy elindulunk ezen. Nagyon hamar megvolt a dal, de végül nem adtuk be a pályázatra, hanem Koncz Zsuzsa elénekelte és azzá vált, amivé vált. Büszke vagyok rá, és amikor tehetem, magam is eléneklem.

– Ez a dal himnikussá vált. Imádkoznunk kell a békéért?

– Amióta élek, valahol mindig háború van, most túl közel van hozzánk. Az állatvilág és a természet egyrészről az élet-halál harcról szól, másrészről a teremtésről. Az oroszlán elejt egy gazellát, mert éhes, de nem irtja ki a csordát. Az ember az egyetlen élőlény, aki erről tud, és éppen azért kellene megzaboláznia az indulatait, mert gondolkodik. Ha nem ennénk meg egymást, akkor csodálatos dolgokra lennénk képesek. Sokkal fenségesebb célok elérésére, mint most: olyan dolgok jöhetnének létre általunk, amelyek ma elképzelhetetlenek. Ehelyett azt kell hallgatom, hogy legyőzzük, megelőzzük, lenyomjuk, ledaráljuk a másikat. Pedig azzal, ha elvesszük a másik életét, az nem lesz a miénk, nem száll át ránk. Mi csak a saját életünket tudjuk élni. Én nem vagyok békepásztor, de a gyerekeinket arra kellene tanítani, hogy ez, ahol élünk, nem egy politikai értelemben vett világ, hanem egy Földgömb, az anyatermészet hordozója, aminek mi is része vagyunk, és nem vagyunk felsőbbrendűek.

– Tavaly kapta meg a Kossuth-díjat, idén pedig jubileumra készül. Hogy készül hetvenötéves születésnapjára?

– Nagyon büszke vagyok a díjra. Nem szoktam ünnepelni az évfordulókat, de idén hetvenöt éves leszek és erre az alkalomra az Erkel Színházban rendezek nagy koncertet, erre készülök mostantól.

Szerző: Szilléry Éva
Forrás: Várnegyed
Fotók: Tóth Tibor